A vonat (1973) 78% 4★

Simenon és Pierre Granier-Deferre kettőse nálam Az özvegy című film óta valamiféle garancia a sikerre: az író érzésem szerint nagyon jó érzékkel kapja el az emberek közötti akár pozitív, akár negatív feszültségekben rejlő baljós vagy éppen izgató hangulatot, a rendező pedig nagyon következetesen képes ugyanezt megjeleníteni a mozgóképen, sokszor megdöbbentően egyszerű eszközökkel. Anno Az özvegyben Alain Delon és Simone Signoret segített neki megfogni ezeket a sokszor állatiasságig fokozódó szenvedélyeket, ezúttal Trintignant és Romy Schneider a soros – nem volt olyan opció, hogy ez a film ne legyen jó.

Jó lett, egyúttal sok szempontból gondolatébresztő. Manapság a történelmi távlat és tapasztalat miatt nem is nagyon tudjuk már megérteni, mekkora sokk lehetett 1940-ben a francia lakosságnak szembesülni az előretörő német seregek közeledtével. Nem is annyira maguk a démonizált németek, mint inkább az első világháború fronthorrorja lehetett az, ami tömegek menekülését idézte elő az ország északi részében – joggal hihette ekkor bárki, aki bőröndjébe bezsúfolt életével felpattant a vonatra, hogy élete egy hajszálon függ és ez a hajszál maga a távolba mutató sínpár.
A világvége elől menekülés érzése és az ebből fakadó nyers viselkedés, a szürke hétköznapok kötelékeit ledobó önfeledtség és gondtalanság sem lehet számunkra ismeretlen, van ennek a felfokozott létállapotnak egy olyan kihegyezettsége, amikor az ember hajlamos a saját habitusától eltérően megtenni dolgokat, megélni érzéseket, meghozni döntéseket – így pattan ki a valódi szerelem első látásra, amit nem érdekelnek sem a meglévő családi viszonyok, sem a körülmények, sem az eldobott múlt és a bizonytalan jövő.
Schneider és Trintignant kettőse első körben tökéletesen alkalmas ennek a rendkívüli helyzetben átélt rendkívüli kapcsolatnak a bemutatására, de érzésem szerint a filmben mellékszerepet kapó többi karakter és színész ízesíti meg igazán a mozi hangulatát. Talán kicsit éles szélsőségeket prezentál némelyikük, de ezzel együtt is élettel töltik meg azt a teret, amit a két főszereplő váratlan módon talán nem tud mindig leuralni. Különösen Trintignant tűnik túlzottan szelídnek és visszahúzódónak, szokásos önmagához képest is, de Schneider is visszafogottabb a kelleténél, úgy tűnik, a kettejük között végbemenő évődést sokkal mélyebbre rejtették, mint azt egy film megkívánná.
Minden egyéb téren a történet találó, fenntartja a figyelmünket és be is ránt minket a hangulatába, szép a kép, ötletes a fényképezés, van néhány igazán szépen sikerült, emlékezetes jelenetünk is.

Érdekes, a romantikus dráma és a háborús mozik tökéletes fúzióját bemutató mozi A vonat, abszolút kiállta az idő próbáját és bárkinek bármikor érdemes lehet próbálkozni vele.