A végső figyelmeztetés (1977) 50% 4★

A magyar DVD-piac (Isten nyugosztalja!) számos Delon-hiányossága közül A végső figyelmeztetés fájt nekem eddig a legkevésbé: látatlanban is úgy tűnt, ez nem egy fontos film, és bár a megtekintése által tudott meglepetéseket okozni, még mindig elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ez egy elhibázott, illetve egyébként is gyenge lábakon álló mozi.

Delon karrierjében a hetvenes évek még meglepően gazdag és sokszínű éra volt: művészeti színvonal tekintetében a filmográfiája úgy hánykódott ekkor föl-le, mint egy csónak a tengeri viharban, mai szemmel elfeledett gyöngyszemek és menthetetlenül satnyán öregedő zsánermozik váltogatták egymást, utóbbiak sok esetben tele elhibázott alkotói döntésekkel.
A végső figyelmeztetésben például egy olyan őrült merénylős thrillert raktak össze, amiben Delonnak egy pszichológust kellett eljátszania, de részéről bármiféle átlényegülést, változást a megszokott zsaru/bűnöző típuskaraktereihez képest egyszerűen nem látunk (ami nem csoda, tekintve, hogy 1977-ben négy filmjét mutatták be ezzel együtt – nem igazán tűnik lehetségesnek, hogy mindegyikbe mindent beleadott volna). Hozta a zsánermozikban általa jól megszokott formáját és kész, ennyi volt a hozzájárulása a végeredményhez – cserébe a szürkesége és a makacssága kicsit segített Jean Yanne és Renato Salvatori számára, akik ezáltal nagyjából el is vitték a filmet a saját vállukon.
Látszik azonban, hogy az irodalmi alap és a rendező által írt forgatókönyv ellenére is sablonokból építkező, nem elég hangsúlyos, jelentéktelen mozi született végül meg, amiből akkoriban tényleg tizenkettő volt egytucat. Nemhogy a modern néző ingerküszöbét nem ugorja meg, még akkoriban sem lehetett kiugró élmény a nézése, főleg mivel visszatérő fordulat vele kapcsolatban Alain Jessua magyarázkodása, miszerint valóban hibás koncepciók mentén született a forgatókönyv.
Azonban maga a pszichológiai thriller vetület, a szereplők részéről villantott pszichés problémák és korlátoltság, illetve az általuk a közéletre jelentett veszély gondolata és végső soron ábrázolása hatásos – de ezt legkevésbé köszönhetjük Delonnak, annál emlékezetesebb Yanne és Salvatori, szóval az ő érdemeiket tényleg kár volna elvitatni. Illetve jelezném, a zenét Astor Piazzolla szerezte, és csakis a vicc szintjén ő is lett volna a második tippem Lalo Schifrin után, amíg meg nem láttam a nevét stáblistán – nem is tudtam, hogy filmzenéket is írt, főleg nem, hogy ilyen jellegzetes hangzásúakat.

Mesze a tökéletestől és az időtállótól, de Delon rajongóknak A végső figyelmeztetés még mindig egy kötelező kör – igaz, sok köszönet azért nem lesz benne.