A szökevény (1964) 65% 2★

Delon karrierjének legfurcsább anomáliája, hogy szigorúan filmművészeti értékek és teljesítmények terén a vásznon töltött első fél évtizede vált talán a leginkább időtállóvá és klasszikussá: Ragyogó napfény, Rocco…, Napfogyatkozás, A párduc. Ha 1965-ben Rimbaud-i útra lép és eltűnik a nagyközönség elől, netán elkezd festeni, jazz-t játszani, vagy elmegy ökölvívónak, autóversenyzőnek, a neve máris aranybetűkkel fénylett volna a filmtörténetben, sőt, talán makulátlanabb is lett volna a híre, mint a jelenleg a filmográfiáját kitevő körülbelül száz címmel a háta mögött!

Azért fontos ez, mert a hatvanas évek filmtermése igazi aranybánya a Delon-rajongóknak: ezekben a korai projektekben még vastagon buzoghatnak olyan alkotói ambíciók, amik a zsánerfilmek megszokott színvonala fölé emelhetnek egy-egy külsőségeiben félreérthetetlenül zsánerfilmet is. Jó példa erre ez a mozi is, A szökevény, amiben egy végpontján már nagyon elvont emberi dráma szövődik egybe a franciák akkori legnagyobb sokkjával, az algériai eseményekkel és a nemzeti egység/öntudat szétesésével. Felütésében a film nagy meglepetéseket nem ígér: Delon megint egy kallódó hős, az a fajta háború utáni elveszett, bolyongó lélek, akit a korabeli francia film annyira szeretett – szinte várjuk is, hogy a forró szobában játszódó jelenetek alatt felcsendüljenek A félelem béréből ismerős hangszórók, „teherautósofőröket keresünk…”. Maga az akció már egyértelműen akciókrimit sejtet, de aztán hősünk spoiler, és egyre inkább erőt vesz a cselekményen a színtisztán drámai felhang. A mozi fináléja és utolsó néhány képkockája ugye a The Smiths-nek hála ikonikussá vált, és valóban meg kell jegyezni, Delon spoiler az spoiler tényleg ikonikus erejű, igaz, a vele szemben szkeptikus néző számára valószínűleg nevetséges és túl színpadias. Mégis így válik világossá, hogy a számára ekkortájt még abszolút reálisnak tűnő színházi karrier esetleges bűvöletében ő és a rendezői is sokkal nagyobb volumenű művészeti célkitűzésekkel dolgoztak, mint akárcsak röpke 5-6 esztendővel később.
A szökevény ezeknek hála nem egy kiugróan izgalmas vagy szórakoztató, de rendkívül igényes film, amiben öröm nézegetni a szépen beállított képeket, a modern sztenderdek szerint játszó színészeket, és különösen az önmaga sztereotípiaival szép lassan direkt egybeolvadó Delont, aki itt még éhes, akar, tudja, hogy tud, és ezt bizonyítani is akarja.

Jó film A szökevény, de nem ér fel a fent emlegetett nagy négyes mellé. Mégis nagyon komoly filmművészeti értékkel bír, ami miatt méltán ajánlható a korai Alain Delon alakítások egyik igen emlékezetes reprezentánsaként.