A Stranger in Town (1967) 40% 2★

Messziről jövök: ez a Tony Anthony nevű olasz színész gyermekkorom egyik titkolt klasszikusának, a hangalámondásban A négy koronaékszer titka címen futó 3D-ben forgatott förtelemnek volt a főhőse. Ezt a filmet pár éve újranéztem és a végeredményt dokumentáltam is itt a Snitten – hát nem véletlenül hívom förtelemnek, még ha nem is teljesen használhatatlan (a soundtrackje például még mindig ott figyel az mp3 lejátszómon, a lemez egyike a sehol sem fellelhető, B-kategóriás Morricone-cuccoknak).
Szóval a film egyetlen valamirevaló pontja, hogy ezt a se nem szép, se nem túl tehetséges Antonyt valamiért szereti a kamera, én legalábbis máig is veszettül adom ezt az „alkoholista Alain Delon” megjelenését, főleg a fehér nadrág, piros bőrdzseki, barna bőrkesztyű kombóját a film elején, és mivel nemrég elmélkedtem kicsit a spagetti-westernről, úgy döntöttem, adok egy esélyt még Youtube előtt görnyedezve is a fickó westernjeinek. Elvileg ezzel a stílussal futott be, vált híressé, és hát tényleg, milyen dolog az, hogy spagetti-westernről beszélve vagy a Leone/Morricone/Eastwood, vagy a korai Spencer-Hill vonalon kell elindulnunk? És aki másra vágyik, az érje be Franco Nero Djangójával? Nem lehet, hogy ez a szcéna a fénykorában sokkal szélesebb és színesebb volt?

Naná, hogy színesebb volt, és naná, hogy születettek olyan mozik, amik a fenti öt-hat, hazánk nézőközönsége számára meghatározó alkotótól függetlenül léteznek, és még jók is. Sőt, olykor jobbak, mint egy-egy közismert reprezentáns.
Mondom a siker legelső titkát: a műsoridő rendkívül szolid! Kópiától függően épp nincs másfél óra, ami azért jó, mert az egymást bambán bámuló, vagy épp a kamerába révedő ráncos arcú koszcsimbók férfiaknak van ugyan egy hangulatteremtő bája, de rövidtávon is veszettül unalmasak. Most persze cinikus is vagyok kicsit, de attól még tény, A Stranger in Town kiemelkedően jól gazdálkodik a műsoridővel, és ahol az igazán szükséges, ott tud feszültséget gerjeszteni kimérten és lassan – ahol a hangulatra kell alapozni, ott bedobja a nagyágyúját, Benedetto Ghiglia zenéjét. Ez igazán csak néhány akkordból áll, de van annyira fülbemászó és stílushűen sötét tónusú, hogy bevonzza és meg is tartsa magának a néző figyelmét. Ami egyébként nem is nagyon kalandozik el, hisz a cselekmény halad előre magabiztosan, akár egy lokomotív az indiánok területén.
A sztoriban sok újdonság nincs, sőt, határozottan az az ember érzése, hogy darabokra szedve látta már ezt az egészet, csak épp ebben a kombinációban és sorrendben még nem rakták össze a jellegzetes, sablonos fordulatokat. Ezt nem érzem nagy problémának, főleg mivel a hangulat nagyon stabil: érezzük, itt nincs semmiféle vígjátéki felütés vagy kicsengés, nincs amerikai vendégsztár, aki garantáltan nem hal meg, de mindenkit könyörtelenül legyilkol a sztori végére, a hősünk egy közepesen jellegtelen figura, aki kizárólag azért nyeri el a szimpátiánkat, mert nem követ el kegyetlen disznóságokat, és valamiért – mint fent írtam – szereti őt a kamera.

Érzek magamban egyfajta bevallható elfogultságot, de állításom szerint spagetti-western fronton, a nyilvánvaló választékon túllépve ez egy vállalható műalkotás. Megfelel a műfaj elvárásainak és pont, ennyit tud, de ebben nagyon jó, és miután neves rendezők garmadája próbálta feltámasztani a westernt az elmúlt harminc évben kisebb-nagyobb sikerrel, szerintem még meg is kell becsülnünk. Tony Anthony, kapaszkodj, fogunk mi még találkozni!