A kenguru (1975) 66% 44★

Igazi szocialista reálidealizmus. A kisember álmai az emberi természet alapvető zűrössége ellenére is megvalósíthatók. A szocialista kisember eleve csak olyanra vágyik, amit megkaphat. Ki Kádár-kockára, ki jó lakótelepi lakásra.
A Zil nosztalgikus szépségén túl, a paksi építkezés propagandáján innen, mégis egy szórakoztató film. A fiatalok útkeresése egyike a kifogyhatatlan és megunhatatlan témaköröknek.

Ha van valami, ami A kengurut egyszerre teszi nagyjából hiteles korképpé, szerethetően idealistává és mégis szitaszerűen átlátszóvá, az a naivitásba csomagolt – ha akarom – propagandája, – ha akarom – lelkes és öntudatos szocializmusa. Igazi ezerarcú alkotás, ami egyszerre szeretne divatos és a felszín alá nézve nyomokban sem rendszerkritikus munka lenni, és a legnagyobb bravúrja az, hogy ez sikerül is neki.

Sosem válik szerethetetlenné, főleg mert nem csak bemutatja, mit is jelentett már 1975-ben is ez a bizonyos gulyáskommunizmus, de főszereplőjének döntései és változó motivációi sem lesznek benne hiteltelenek – pedig érzi a néző, az alkotók még csak vékony jégen sem táncolnak, amikor a lázadó, külföldre, nagy pénzre, szabadságra áhítozó fiatalemberből a cselekmény végére leendő mintaapa válik, sőt, mintha még az a bizonyos „akkor hát itt fogunk élni” (vagy Pakson) klasszikus sor is megszólalna valahol a háttérben.
Egyébként én sosem idegenkedtem a szocialista ember naiv optimizmusától és felmagasztalt tűrőképességétől, szóval itt sem mondhatom, hogy bármelyik propagandisztikusabb él vagy fordulat bármikor is átszúrná a film szövetét, így ebből a szempontból A kenguru tényleg briliáns alkotás – de aki már a Szomszédokon is érzi a savanyú jellemrombolás hatását, az nyilván idegbe fog jönni a mozi végére, így a kétarcúság persze pejoratív értelemben is érvényes.
De hogy szóljunk kicsit a filmről is: én bizony meg nem mondtam volna, hogy ez a cucc nem a nyolcvanas években készült, még az itt még nagyon kezdetleges szinten épülő paksi atomerőmű ellenére sem. Ahhoz képest a sok könnyűzenei betét, a Varjú/Kánya/Kenguru által viselt ruhadarabok és az ő tagadhatatlan elvágyódása bátornak és aktuálisnak hat, de a Zsozsó szülei által hangsúlyozottan felépített és fenntartott családi ház meg afféle ellenpont, mintha az alkotók tényleg viszonyítani próbálnának a háttérben – nem is olyan rossz ez (még ha Zsozsó szülei házi pálinkával is próbálják csillapítani a húsz év OTP okozta nyomást).
Valószínűleg abban rejlik a film vonzereje, hogy ez a viszonyítgatás teljesen belesimul egy formálódó fiatalember vágyainak és ambícióinak az összecsapásába, a nagy érzések hullámzó tengerárjába. Kenguru érdekes főhős, mert külsőségei ellenére nem vad, sőt, sorsa láthatóan jó irányokba mutat előre, csak éppen a jelene és a jelleme még formátlan kissé. Az őt körülvevő társaság rajong érte, és végül is hozzájut mindenhez, amire egy fiatal vágyhat – és itt is a kulcs a film kétarcúságához, habitustól és világnézettől függően érezhetjük Kenguru döntése mögött az emberi természet jó oldalának győzelmét, meg a szárnyaló lélek szerencsétlen véletlenek általi le/betörését.
A film szép, a rendezés és az operatőri munka amolyan „semmi különös”, a színészi munka viszont nagyon is kedvelhető, akár Gálffi, akár az idősebb és a női színészek részéről. Leginkább ők teszik a kissé kétesélyes történetet szerethetővé, bár meggyőződésem szerint Bertha Bulcsu regénye is körülbelül ugyanezt a pozitívba hajló kettősséget villanthatta már fel. A zenei betétekről sokat azért nem tudok elmondani, mert a Kádár-korszak hazai könnyűzenéjével furcsa mód szinte sosem kerültem közeli kapcsolatba, néhány valóban, elsőre is szépnek ható dalon kívül én itt inkább a nyugati zenék kicsit sárga, kicsit savanyú utánérzéseit véltem felfedezni.

Szerintem szerethető film A kenguru, a belelátható álnok sugallatok ellenére teljesen élvezhető felnövéstörténet, úgyhogy minden vele kapcsolatos aggály ellenére én merem ajánlani.

Jó kis magyar film a 70-es èvekből, szuper orszàgúti jelenetek, natur szèpsègű nők ès beat zenèk.
Klasszikus darab.

Se eleje, se vége, se értelme az egész filmnek. Igaz, hogy a mai világtól távol áll, de ez a szöveg, a megnyilvánulás, egyszerűen katasztrófa volt. Két kedvencem az egész filmből a „jó vagy nálam" és a „lesmárollak" szövegrészlet volt, ezt fixen sokat fogjuk még emlegetni. Vajon tényleg ennyire terjedt ki akkoriban a párbeszéd és a gondolkodásmód is ilyen volt? Persze a kamionok és a teherautók miatt megérte megnézni – na de nem nekem. A végén értetlenül álltam a történtek előtt és próbáltam rájönni, mi is a film tanulsága, mi volt itt a lényeg? Az önfeláldozás, a megváltozás, a szeretet, szerelem, más előtérbe helyezése, az álmok megváltozása, netalán az álmok feladása? Őszintén nem jöttem rá.

Az értékeléseknél láttam, hogy megoszlanak róla a vélemények… Vegyes érzéseim vannak nekem is, de összességében inkább tetszett, mint nem. Hangulatos volt a főszereplő munkájának és életstílusának bemutatása, habár szimpatikus nem lett számomra… Jól építették fel a menni-maradni, nagyra vágyni vagy a könnyen elérhetőt elfogadni, stb dilemmáit, és végül egyszerű, hétköznapi válaszokat kaptunk, minden teátralitás nélkül, szerintem ez is pozitívum. Gálffi Lászlóról viszont nem annyira mondható el, hogy mellőzte volna a teátralitást, néhol a karakterétől elég idegen módon mozgott, beszélt, de ez persze gondolom nem egyéni döntés, hanem rendezői instrukció is…
Magamtól sosem került volna elém ez a film, úgyhogy örülök hogy M. jóvoltából megnéztem. Egyszer nézős, de azért jól megcsinált valami volt ez.

Könnyű kis film, ami a magyar 70-es évek életérzését adja át. Alibi történet, kellemes városi és vidéki tájak, szép nők és csúcs zene jellemzik.

Hát ez elég gyenge film volt. Én csak a zene miatt néztem meg, mert megvan itthon lemezen…