János vitéz (1973) 78% 115★

Még mindig nagyon-nagyon szeretem. Szerintem sosem fogom tudni megunni.

Ha egyetlen egy filmet kellene választanom, amit a kedvencemnek nevezhetek, az a János vitéz lenne!
Emlékszem mikor nagyon pici voltam, minden nap betettem a VHS kazettát és olyan nagy csodálattal néztem minden alkalommal, hogy az valami elképesztő! Egy dolog azonban nagyon megmaradt számomra, hogy én minden egyes alkalommal sírtam rajta. Tudom, hogy sosem tudtam megmagyarázni ennek az okát gyerekként, de még ha őszinte akarok lenni pár éve sem… Viszont most, úgy újra meg tudtam nézni, mindent megértettem. Az a szerelem, és kötelék ami Jancsi és Iluska között volt, számomra mindig annyira elvarázsoló volt, hogy csak a könnyeimmel tudtam kifejezni az érzelmeimet, amit addig nem tapasztalhattam meg.. És így, pár év elteltével csak még szomorúbb számomra a történet, hogy már én is igazán át tudom érezni az igaz szerelemmel járó borzalmas kínokat, és azt a csodálatos érzést mikor csak visszagondolok azokra a csodálatos pillanatokra amik az életemet már behálózzák.
Számomra ez a film, az igazi szerelem.

Lehet, hogy sokan most nem fognak velem egyetérteni, de adva van egy csodálatos mű Petőfitől, ami kiált azért, hogy filmre (jelen esetben rajzfilmre) vigyék. Okés, megtörtént. De miért kellett így elművészieskedni? Semmi értelme nem volt. Inkább csináltak volna egy mindenki által fogyaszthatóbb rajzfilmet. Főleg gyerekek számára, hisz adva van minden – szerelem, csata, óriások, boszorkányok, tündérország, stb. Gyerekeknek kellett volna, hogy készüljön, és nem a nagyon szűk művészréteg számára. Éppen ezért a képi világa nagy ritkán tetszett, de többnyire inkább zavart. Legalább a néha felcsendülő muzsika oldotta ezt a „zavart”. Tudom, hogy klasszikus és most sárba tiprom a készítőket, de emlékszem amikor gyerekként végig kellett nézni (suli által közös mozizás), és nagyon nem ment. Vannak olyan mesék, rajzfilmek amire a felnőttek rábólintanak, hogy gyereknek való. De ha megkérdeznek egy gyereket, az meg kifejezetten rosszul van tőle. Szóval még mindig adva van egy csodálatos mű, ami még mindig a megfelelő megvalósításra vár. Hahó, filmesek!!!! Gyerünk!!!!!

Az 1972-es Petőfi-összkiadást olvasva épp pénteken fejeztem be a János vitézt, a közmédia pedig még aznap este leadta Jankovics klasszikus rajzfilmjét is – nem nagyon volt kérdés, meg kell-e nézni egy ilyen helyzetben. Főleg mivel bár mind olvastuk, szerintem kevesen mélyedtek el akár felnőtt fejjel, akár gyerekként komolyabban a költemény és annak jelképeinek jelentésében, érdemi tartalmában, az ezek által nekünk Petőfire vonatkozólag kimeríthető információkban.

De ennek helye a Moly, és különben is, a Jankovics-féle János vitéz önmagában is ugyanilyen mély és beható megfigyelését igényel, főleg mivel a rajzfilm műfaját hagyományosan gyermekeknek szóló tartalommal azonosító magyar közegben még a korhatári besorolása is finoman szólva megkérdőjelezhető.
A Snitten futó 0-s korhatárt az MTVA szerkesztői péntek este már egy 6-osra módosították, de szerintem a 12 se lenne ördögtől való. A János vitéz pszichedelikus elemekkel és tömény jelképességgel telepakolt mű, ami egy-egy pontján bizarr és érthetetlen, ijesztő, nehezen feldolgozható, és a néző joggal érezheti úgy, hogy sokkal inkább reflektál saját korára, mintsem Petőfi művére.
Van itt egy kis Sárga tengeralattjáró, kis 2001: Űrodüsszeia, nekem meg a lelki szemeim előtt a kép, ahogy a stáb rajzolás közben hosszasan beszélget a kapitalista nyugatról beáramló zenékről, filmekről, könyvekről, sztárokról – isten bizony, mintha csak egy 1968-ról szóló stílustanulmány lenne a kész rajzfilm. A kérdés ennek felismerése után csak az, állja-e a János vitéz ezt a fajta kulturális összemosást, ezt a különös retrospektív átalakulást, miszerint mostanra legalább annyit mond el a mozgóképes adaptáció az irodalmi alapról, mint a hetvenes évek művészeti közhangulatáról.
A válasz szerintem annak fényében nem, hogy Jankovics rajzfilmjét tudtommal még ma is levetítik az iskolákban a János vitéz olvasásán frissen átlendülő gyerekeknek. Pedig minden érdekessége és értéke ellenére erre pont nem alkalmas, ez bizony nem Petőfi zsenijének illusztrációja, csupán egy ürügy Jankovicsnak a víziói kiteljesítésére. Ám emiatt ő entitásában ugyanannyira összeforrott a történettel, mint maga Petőfi.
De hogy a művészeti értékelésre is sor kerüljön: ha Petőfi kellett ürügyül, hogy 1973-ban idehaza pszichedelikus film készüljön, ám legyen, a végeredmény mindenképpen megérte. A János vitéz képfestés a köbön, átvitt értelemben is, Gyulai Gaál János hozzá komponált zenéje pedig a nagy magyar zeneszerzők örökségének méltó továbbvitele – csodálkozom, hogy nincs repertoáron legalább idehaza. Még a Delhusa Gjon által énekelt, ugyancsak a hatvanas évek végére reflektáló dalbetétek is megállják a helyüket.

Szép, fontos korkép – de a „funkcióját” szerintem máig is gyakran félreértjük. Ezzel együtt a hazai filmtermésből mindenképpen érdemes legalább egyszer sorra keríteni.

Rettenetes. A János vitézhez egyáltalán nem illett ez a formanyelv.

Petőfi története tökéletes rajzfilmalapanyag lenne, ennek ellenére mindössze egy ilyen jellegű alkotás készült belőle, Jankovics Marcell rendezésében. Talán épp ezért a feldolgozás kicsit megdöbbentő, mert Jankovics teljes erővel vitte bele saját stílusát a műbe, ami miatt a kész film erősen szürreális, színes, úgymond „trippy”, de közben mégis nagyon magyaros. A Petőfi-versnek tulajdonképp nem hangzik el olyan sok része, de legalább mégis szépen azon alapul a cselekménye és a vezetése. Úgy gondolom, hogy a film nem igazán adható gyerek kezébe, pedig hát az eredeti darab ezt indokolná. Viszont audiovizuális tekintetben valóban egy nagyon egyedi, jól kidolgozott alkotás, amit igenis érdemes megnézni és végig befogadni.

Arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy alig vártam, hogy vége legyen.

Először is a látvánnyal kezdeném. Alapjáraton ez a rajzolási stílus tőlem nagyon távol áll. A hátteret igazából 10 perc után megszoktam, a vizuális megoldások pedig zseniálisak. Gondolok itt Jancsi és Iluska egyesülésére. Viszont vannak olyan rajzok is, amik nagyon nem tetszettek, mint amikor Jancsi megy, és a lábát látjuk. Az igazi problémám a karakter-designe-vel volt. A karakterek kinézetétől néha falnak tudtam volna menni. Ennek ellenére a kedvem nem tudta elvenni. A szinkron és a zene kifejezetten jó, de főleg a vizuális megvalósítások tetszettek. Az Ember tragédiájában is az tetszett legjobban a történet mellett. Mondjuk ott a szinkron is. Amikor a törökkel megütköznek, az valami elképesztő látványvilágot mutat, elképesztő egyediséggel. Továbbá zseniálisan van ábrázolva, hogy mit is jelent az, hogy lovas nemzet. Ez a szakasz kicsivel tovább tart a film felénél. Mondjuk, amit furcsálltam, az az, hogy a franciahonból való visszatérés után epizódok meglehetősen rövidek voltak. Volt egy-két olyan epizódja János történetének, ami csupán 2-3 perc volt. Egyedül a Tündérországi rész volt már csak egyedül hosszabb. Ezeknél az alkotásoknál mindig az a kulcskérdés, hogy az eredeti műhöz képest milyen, és ez esetben azt kell mondani, hogy teljesen méltó. Mondjuk ez Jankovicstól nem meglepő. Mondjuk személy szerint Az ember tragédiáját sokkal jobb alkotásnak tartom tőle, de csak egy kicsit marad el ez attól.
Kifejezetten hibát nem tudok mondani, egyedül talán csak a film második felének olyan „gyors tempóra” vevését, valamint a karakter-designet, de az inkább csak személyes probléma.
Összességében mindenkinek ajánlom, még azoknak is, akik ódzkodnak ettől a rajzolástól, mert a film többi része bőven kárpótol.

Bevallom, nekem ez kimaradt a gyerekkoromból, bár talán nem is baj, mert nem találtam igazán gyerekbarátnak. Szürreális, helyenként naturális víziókból áll össze a rajzfilm, aminek élénk színei és villódzásai felérnek egy epilepsziás rohammal. Az alaptörténetet egyébként szeretem, itt néhány ponton át lett írva az egyszerűség kedvéért, de ez nem bosszantó.

https://suntuske.wordpress.com/2017/07/31/juniusi-mozi/