A rendkívüli képzelőerővel megáldott kémregény-író egy idő után elkezd azonosulni könyvének főhősével, az ünnepelt titkosügynökkel. Szomszédnője is a regénybe keveredik s a végén már egyikük sem tudja, hogy cselekedeteik és érzéseik közül mi a valóság és mi a képzelet.
A káprázatos (1973) 13★
Szereplők
Rendező
Operatőr
Zeneszerző
Várólistára tette 12
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Benne volt a bugi az ujjamban, hogy 15 perc után kilőjem a fenébe az egészet és letudjam a cuccot annyival, hogy Belmondo megint bohóckodott egy jót, oszt akkó mivan?, de hála égnek végigültem és meglepődtem. A káprázatos semmi esetre sem nagyon jó, de rendkívül mód szerethető és szórakoztató film, aminek a legnagyobb vonzerejét az ifjú Kate Bush… akarom mondani, Jacqueline Bisset jelenti!
Egyrészről, mint a mindenkori kémfilmek, elsősorban is a James Bond univerzum paródiájaként a mozi telitalálat – igen, a korai, hatvanas-hetvenes évekbeli Bond epizódok is pont efféle sületlenségekkel voltak tele, sőt, a filmben látható fordulatok közül nem egy még a kortárs Bond darabokban is feltűnik, szóval vegyük észre, a hülyeség az hülyeség, a nap alatt sincs új, elsősorban is a prezentáció adja el nekünk a dolgokat. A káprázatos szerencsére elég sokáig „szerepben tartja” a főhősét, így őszintén meglepődünk, amikor kinyílik a mozi második, valós, valamivel komolyabb és kimunkáltabb szférája, benne Bisset-tel, aki itt és ekkor egy az egyben Kate Bush Á la 1978. Innentől azért nagyon más már a leányzó fekvése, immáron nem egy kretén vígjátékban, hanem egy nagyon is bölcs gondolatokkal – is – felvértezett vígjátékban vagyunk. Épp ma írtam egy dehonesztáló megjegyzést arról, hogy Belmondo filmográfiájában túl sok volt az efféle komolyan vehetetlen blődli, de A káprázatos pont nem ilyen, ha jó pillanatában nyúl rá az ember, még a nyolcvanas évek francia életérzés-vígjátékainak előképét is felfedezheti benne, és az is nagyon jót tesz neki, hogy Belmondo alakítása tele van önreflexióval. Mint az egyszerre csúnya és mégis érdekes, vonzó francia színészek és színésznők általában, ő is képes hasznosítani a karakterében jelenlévő hétköznapiságot, esendőséget.
Nekem egyébként személyes kis plusz adalék volt, hogy a főhőst Saint-Clarnak hívták, aki ugye egyből legalább részben The Saint, vagyis Angyal, részben Sinclair, mármint Brett Sinclair, 1973-ban a regnáló Bond is már épp Roger Moore volt – szóval szerintem nem járunk tévúton, ha a Moore által klasszikussá tett nagy, egyetemes playboy titkosügynök figuráját keressük a film hátterében (legalább részben, hisz a veretes piaci ponyva azért nyilván kitermelt az idők során tőle is vadabb figurákat).
Magam számára a legnagyobb meglepetés, de ez a cucc jó, a legjobb szó rá a szerethető – és akkor mindegy, mit mond a pontszám, én akkor is ajánlom mindenkinek minden körülmények között! Legyen mondjuk hetes. Az is olyan szerethető…
