A farmer felesége (1974) 72% 10★

Viszonylag gyakran vetem fel, hogy egy-egy klasszikus mozifilmet ma egyetlen stúdió sem vállalna be nemhogy legyártásra, még forgalmazásra sem, de A farmer felesége bizony tényleg egy ilyen darab: garantálom nektek, hogy egyetlen haladár szellemiségű stream szolgáltató kínálatába sem kerül be, így a sorsa a filmkultúra jelen állapota szerint tulajdonképpen mintha meg is pecsételődött volna. Pedig van itt látnivaló bőven…

Az első sokk kétségkívül akkor éri a nézőt, amikor az egészen addig akár még vígjátéknak is ígérkező film 10. percében a főhős konkrétan spoiler a főhősnőt. Nem tipikus élmény, hogy a cselekmény további nyolcvan perce az ő összecsiszolódásukról, együttélésükről szóljon, szembemenve az összes létező modern párkapcsolati szemlélettel és életviteli mantrával. De ez bizony a valódi, igazi, kegyetlen amerikai Nyugat – szembesülnünk kell vele, hogy az efféle családok és emberek (is) teremtették meg, lakták be, formálták olyanná Amerikát, amilyen ma. A telepeslét bizonyosan nem leányálom.
A film tehát rendkívül érdekes, de kegyetlen és nehéz témát boncolgat, néha nyugtalanítóan könnyed hangvételben: a zenei betétek, bizonyos fordulatok felvillantanak komikus elemeket, az ember pedig tényleg zavarba jön attól, hogy a konfliktus résztvevőinek bántalmazó és áldozati szerepe mellett ez egy létező életmodell a korszakból, valid fejlődési ívekkel – a praktikus okokból kötött, szerelemmentes házasság, ami látszólag csak szenvedést okoz, végül valóban egy család megszületésébe torkollik. Ahogyan a film ezt átadja nekünk, anélkül, hogy bármit is a szánkba rágna, vagy világnézeti színezetű szemüvegen keresztül nézetne, briliáns!
Ahogyan briliáns a színészi munka is – itt bizony az általam kifejezetten nem kedvelt Gene Hackman és a kissé margóra írt Liv Ullmann is a mennybe megy. Bámulatosan jól teljesítenek, óriási élmény nézni őket.

A mából visszanézve sokaknak alighanem megterhelő filmélmény lehet A farmer felesége, de a történet végpontján azért mézes-mázasság nélkül mégiscsak megkapjuk a feloldozást – igazi, veretes dramaturgiai csúcspont, ahogy Ullmann és Hackman karaktere szinte szerepet cserél az utolsó beszélgetés során. Alapvetően ajánlom, ez egy nagyon jól sikerült, emlékezetes, kiváló mozi!

Az öreg Zandy igazán tudja és meg is mutatja, hogyan kell bánni egy feleséggel a farmon a 19. század közepén! Megjegyzem ezt viccnek szántam, még mielőtt valaki feljelent ezért a megjegyzésemért a film ismerete nélkül is. ;)
Egy kicsit félve ültem neki ennek a filmnek, mert volt egy olyan érzésem, hogy unalmas és vontatott lesz, ezért nem fogom tudni végignézni, de szerencsére hatalmasat tévedtem, mert ez egy igazán remek film volt.
Tartottam tőle, mert western, mert kevés szereplős, mert párkapcsolat áll a történet középpontjában és féltem tőle, mert egy svéd művészfilm rendező készítette és talán nem lesz elég „kommersz” az én ízlésemnek, de nagyon is megfelelt!
A film két magányos ember történetét meséli el, akik látatlanban összekötik az életüket, hogy tartalmasabbá tegyék azt. Mind a ketten családot, gyereket szeretnének és ezért vakon beleugranak egy házasságba.
Hannah eddig más gyerekeire vigyázott és tanította őket, Zandy pedig magányosan élt kint a vadonban a farmján és egy utódra, egy fiúra vágyik, ezért választja a házasságot. A problémát Zandy házasság képe okozza, mert addig csak a szüleiét ismerte az pedig elég sivár és sajátságos mederben folydogált, ahol az apja kegyetlenül bánt az anyjával. Ott azt tanulta meg, hogy a férj az Úr a feleségnek pedig mindig egyet kell érteni ezzel.
Hannahnak nagyon sokat kell szenvednie a férje „egyszerűsége” miatt, de a film végére Zandy is változik természeten csak szép lassan, és nagyon nehezen ő is ráébred arra, hogy szüksége van a változásra.
A film története és mondanivalója mellett a legnagyobb pozitívum a két főszereplő játéka; mind Liv Ullmann, mind Gene Hackman zseniális a szerepében, szinte minden egyes percben elhiszem nekik, amit meg akarnak mutatni. Szuperek!
A film elsődlegesen és egyértelműen dráma ami „western korszakban” játszódik, de akár romantikus filmnek is elmegy egy kis túlzással. Ez az alkotás a szívre, a lélekre, és az elmére hat, nincs benne túl sok látványos jelenet, de ez így jó is volt. Ez egy emberi történet, melyek élő hús-vér emberek gondjairól szól.
A 70-es években készült, ezért a tempója egy kicsit lassabb, mint a mostanában készült filmekké, de sokkal jobban kidolgozattak benne a karakterek és a konfliktus helyzetek és szerencsére nem is túl hosszú.
Szerintem érdemes megnézni, főleg azoknak, akik eddig nem gondolták Gene Hackmanról azt, hogy egy zseniális színész.