A betörés (1971) 68% 12★

Ha nem tudtam volna, hogy A betörést Henri Verneuil rendezte, lefogadtam volna, hogy Jacques Deray vagy Joseph Losey – ez az egész francia bűnügyi filmes világ ott a hatvanas-hetvenes évek táján nemcsak színészek, rendezők terén is kissé belterjes volt, azonban A betörésnek van egy nagyon jellegzetes, minden pozitívumát már-már zárójelbe helyező sajátossága: pokolian lassú!

Leszögezném, nekem ez a film tetszett, de mint Losey Trockij meggyilkolása, vagy Klein úr című filmjei, ez a darab is igazán lassan építkezik (nagyon, de nagyon erős túlzásnak tűnik esetében a kétórás műsoridő), de ha ez nem lenne elég, ugyancsak több akkori filmre hasonlító módon rettentően spórolósan bánik a betétzene használatával. Konkrétan az akár dramaturgiailag, akár látványosság szempontjából feszes, a néző figyelmet – elvileg – fenntartó jelenetek alatt egyáltalán nem is használ ilyet – szóval köszönjük Ennio, hogy itt voltál, de konkrétan egyetlen taktusod sem maradt meg a mozi végére…
Márpedig mai szemmel veszettül furcsa autós üldözéseket, titkos és csendes rablási szekvenciákat, verekedéseket és a főhősök összecsapásait úgy nézni, hogy nem szól a háttérben semmi. Vessük ezt össze korunk, vagy akár éppen a hetvenes évek néhány más nemzetiségű vagy műfajú klasszikus filmjével, ahol meg ha kell ha nem, mindig szól valamilyen zene.
Nem számítva egyébként a túlméretezett műsoridőt, A betörés a bűnügyi, akcióorientált, a főszereplő saját maga által végzett kaszkadőrmutatványokra kihegyezett Belmondo-mozik közül az egyik legemlékezetesebb darabnak tűnik. Híres jelenete, amiben Belmondo több száz métert bucskázik lefelé egy domboldalon mindenféle kőtörmelék társaságában, egyenesen szédítő – már csak emiatt van ennek az egésznek valamiféle filmtörténeti jelentősége, bár átkozottul ironikus, hogy éppen a Sztankay/Mécs-féle szinkronnal felturbózott magyar kópiából ennek a jelenetnek a javát egyszerűen kivágták!
Az attrakció színészi játék terén a még üdítően fiatal, de már ráncosodó Belmondo, illetve az ördögi, tényleg nagyon baljós kisugárzású Sharif. Mellettük Renato Salvatori régi ismerős a korabeli francia film szerelmesei számára – nagy szerencséje a produkciónak, hogy ilyen színészekkel a fedélzeten sikeresen ki lehet húzni bizonyos jeleneteket a fent említett módon sokkal hosszabbra, mint azt akár a történet, akár a nézői igény indokolná. Belmondo egyébként önmaga kaszkadőre már itt is, nem egy mutatványa hátborzongató mai szemmel nézve – úgy érzem, ilyen szempontból a filmművészet lassan visszafejlődik, a CGI és a zöld hátterek korában mintha szükség sem lenne már kaszkadőrökre…

Jó film, de mai szemmel, modern ingerekhez szokott aggyal nézve kétségkívül többször is leül cselekménye során. Én ennek ellenére szavazom meg neki a magasabb pontszámot, egyrészt mert a 67 százalék egyértelműen méltatlan, másrészt mert félek, ha ezt a filmet lepontozzuk, nehezen számolunk majd el Belmondo későbbi, egyre kevesebb művészeti teljesítményt felmutató szórakoztató mozijaival…

A nők bemutatása/kezelése a filmben (a korszakhoz illően??) gusztustalan és szexista, de a macska-egér játék feszültségét ügyesen fenntartja a film, és élvezhető volt – bár a hossza miatt két részletben néztük meg.