25 millió fontos váltságdíj (1980) 60% 3★

Nem ez az első Roger Moore-mozi, amit a hazai forgalmazás már a címadásában elrontott, elképzelni sem tudom, hogyan lett a North Sea Hijack 25 millió fontos váltságdíj a magyar keresztségben. Valami fránya csavar amúgy mégiscsak van ebben a lehetetlen névadásban, ugyanis a hasonlóan járt Bűnszövetkezethez hasonlóan első blikkre ez a film is nehezen üti ma már meg az átlagnéző ingerküszöbét – pedig egészen jól sikerült próbálkozás egy James Bond árnyékától szabadulni próbáló, hozzá látszólag nem illő karakterekben sokkal komfortosabban mozgó sztártól.

Valahol döbbenetes is belegondolni, hogy az itt önmagát inkább öregíteni próbáló Moore ezután a mozi után még elment Bondot csinálni. Az is, hogy korai televíziós szerepeit látva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nagyságának megkérdőjelezése nélkül ő tényleg sokkal nagyobbat gurított a képernyőn, mint a vásznon, és részben emiatt kicsit furcsa is a semmiféle keretbe nem foglalt szólófilmjeit látni. A 25 millió fontos váltságdíj egyébként simán lehetne egy kaland-franchise első tagja, a benne felbukkanó ffolkes (szigorúan kis betűvel!) zseniális figura, akiből elbírna még többet is a mozivászon, bár valószínűleg ugyanúgy végezné hosszú távon, mint Michael Caine Harry Palmerje. A mozi egyetlen kvázi-hibája, hogy akciófilmnek tűnik (kicsit mintha előképe lenne az Úszó erődnek, csak angolosan), ám valójában thriller. Jól gerjeszti a feszültséget, érezzük a nagy téteket, tudunk izgulni a szereplőkért és nagyon jól működnek a fordulatok – de nem dörögnek a fegyverek, nem folyik a vér, nincs csónakos üldözés, se helikopteres, semmi ilyesmi. Nem azt mondom, hogy ez baj, de bizonyosan sokan fognak csalódni, akik ilyesmit vártak, de cserébe az irodában hímző(!) és jó nagyokat mondó Roger Moore-t kell nézniük az egyik oldalon, a másikon meg a hisztériába hajlóan gonosz Anthony Perkinst.
Egyébként nekem tetszik ez a nőgyűlölő vén tengeri medve, ahogyan tetszik James Mason admirális figurája, a menthetetlenül angol pecsétőr, meg úgy általában mindenki: remek a casting, a történetmesélés hiába komótos, vasmarokkal tartja a figyelmünket, slussz poénként Moore cseppet sem píszi beszólásai és vagány egysorosai nagyon ülnek és szórakoztatóak. Szóval itt van még egy film a „ma már ez se készülhetne el” listánkra.
Feltétlenül szeretnék azonban beszélni a rendezőről, Andrew V. McLaglenről, akinek a késői filmográfiájában egymást váltogatják az egészen vállalható (pl. ez a film), a fáradt és nem túl sikerült mozik (pl. Tengeri farkasok, szintén Moore-ral a fedélzeten), és az egyenesen botrányosan rossz művek (pl. egy öntörvényű Vaskereszt folytatás, ami még Peckinpah eredeti rendezéséből is lopkod felvételeket, vagy a második, tévére forgatott Piszkos tizenkettő epizód, meg a címében is megdöbbentően kétesélyes Visszatérés a Kwai folyóhoz). Mintha az eddig külön szemlélt alkotásai végre kontextusba kerülnének, McLaglen egész stílusában van egy itt is nagyon jól felfedezhető félreérthetetlen tévéfilmes jelleg. Kompozíciói nem szépek, de praktikusak, történetszövése kőegyszerű logikát követ, minden nagyon kimért és gondos, óvatos, nincs meg a filmjeiben egy ambiciózus nagy mozifilm merészsége és akarása. A 25 millió fontos váltságdíj legérdekesebb vetülete, hogy ez a cucc nyilvánvalóan nem tévéfilm, egész volumene, díszletei, kivitelezése magasabb szintekre predesztinálja, pusztán a legelső benyomások alapján mégis azt érzi a néző, hogy egy drága, ügyesen megcsinált, deattólmég a szombat esti idősávra belőtt televíziós produkciót néz. Maximum csak ironikus, hogy a tévében – mint írtam fent – láthatóan jobban teljesítő és otthonosabban mozgó Moore is ilyen sokszor kötött ki McLaglen mellett a Bond-regnálása utolsó éveiben…

Tisztességes, izgalmas, de kétségkívül régimódi kaland-thriller a 25 millió fontos váltságdíj. Elsősorban azoknak javaslom megnézésre, akik szeretik a korszakban készült zsánerfilmeket, illetve otthonosan mozogva ezek világában nagyjából sejtik, mik a velük szemben támasztható reális elvárások.