Zulu Dawn: Lándzsák hajnalban (Zulu 2.) (1979) 70% 2★

Még egy mozi a ma már tutira nem készülhetne el listára: míg a brit, 1964-es Zulu az angol-zulu háború kemény, de mégis dicső végkimenetelét mesélte el, addig az immáron amerikai, 1979-es Zulu Dawn igencsak kegyetlen első felvonását, a brit részről totális vereséggel végzőző isandlwanai csatát dramatizálja. Már ha van rajta mit tovább dramatizálni…

A történelem ezen fejezetében jártas néző számára eleve hátborzongató lehet a tudat, hogy a film elején jó hosszasan bemutatott és felvezetett karakterek jelentős része nagy valószínűséggel elhalálozik a cselekmény végére. Mindenesetre az angol mozihoz képest már másfél évtizeddel előrébb járunk, túl Vietnamon és a gyarmati birodalmak szétesésén – nyilván nem lehet angolos, avagy európaias lenézéssel kezelni a bennszülötteket, főleg nem lehet elhallgatni a brit vezérkar tévedéseit, hibáit, esetleg inkompetenciáját, de a tény attól még tény marad: nagy, homogén, arctalan, primitív törzsi túlerő áll itt szembe jól dokumentált, ismert, ismerős emberi sorsokkal, ezt a nyugati világ nézői számára egyszerűen nem lehet máshogy tálalni.
Csakhogy manapság, amikor egyesek Kolumbusz szobrokat döntögetnek, nőgyűlölőnek tartott festők, zeneszerzők műveit tagadják meg, sőt, a szemükben méltatlanná vált írók nevét szeretnék levetetni azok tulajdon könyveiről, biztosra vehetjük, hogy a témában jó időre ez volt az utolsó leforgatott, moziba küldött film valaha. Talán abból a szempontból nem olyan nagy baj ez, hogy a Zulu és a Zulu Dawn végeredményben ügyesen és célszerűen tárja elénk ezt az igen érdekes és tanulságos, de szörnyű történetet.
Ha a filmnek van hibája, akkor kétségkívül a hossza és a hosszasan előkészített, majd rövidre, de dinamikusra vágott csata prezentációja. A valóságban a harc jó pár órán át tartott, de az eseményeket itt érzésre mintha valós időben mutatnák be, talán 20 percig tart a tényleges ütközet – Douglas Hickox ezzel azonban remekül érzékelteti a nézővel, mennyire totális volt ez az összeomlás. Még a brit lobogó sorsának hosszas követése sem lenne szükséges, hogy átérezzük, a briteket itt totálisan megsemmisítették, megalázták, ugyanolyan felesleges és még kevésbé dicső módon, mint a Krímben a könnyűlovasság támadásakor.
Mindemellett azonban történelmi filmként a Zulu Dawn teljesen korrekt, izgalmas, informatív induló. A rendezés nem kiemelkedő, de vegyük észre, mennyire szépen és lenyűgözően mozgatja a hatalmas, vagy hatalmasnak láttatott tömegeket a kamera előtt – a természetesség, a nem túlgondolt fényelés és kameraszögek miatt fel sem tűnik, avagy természetesnek vesszük, hogy ez egy rendkívül grandiózus produkció. Elmer Bernstein zenéje ül a maga helyén, igazán semmi különös, miként a színészi játékban sem látok semmi kiemelkedőt, de pontosan azért nem, mert nincsenek valódi főhősök, csak korrekten és nagyon helyénvalóan megformált konkrét szerepek. Bevallom, én Burt Lancastert meg sem ismertem elsőre, Peter O’Toole-ra pedig nem is számítottam a kissé furcsán felvezetett snittes stáblista miatt. Nagy meglepetés Denholm Elliott erős jelenléte a vásznon, egyfajta kvázi-főszereplőként pedig tetszett Simon Ward nem túltolt ifjú hevülete és rátermettsége. Bob Hoskins is igazán ügyes volt – őszintén gondolkodom, láttam-e őt valaha is fiatalon. Lehet, ő eleve ezzel a fizimiskával jött a világra?

Jó film a Zulu Dawn! Régisulis módon dolgoz fel egy egzotikummal, tanulsággal, levonandó következtetésekkel teletömött történetet, kellőképpen látványos, és ügyesen lavírozgat keresztül a nyugati fehér civilizáció önmagával szembeni elfogultságának és saját múltját eltorzító túlhangsúlyozott bűntudatának határmezsgyéjén. Tulajdonképpen ajánlani is merem!