Visszatérés Epipóba (2020) 65% 68★

A pontozásom a filmnek szól és nem a témának. Nekem egy kicsit amatőr vagy erőltetett volt ez a fajta felépítés, a kevesebb akár több is lehetett volna. Teljesen feleslegesnek tartom ezt a „családállításos” részt a felnőtt sértettekkel, bőven elég lett volna ha csak elmesélik a történteket. De az a baj, hogy tulajdonképpen most sem meséltek, inkább a szülőktől hallottunk egy-két félig őszinte önostorozást, meg elhangzik pár sztori a srácoktól.
Simán elhiszem, hogy annak idején ezek a gyerekek nem mertek beszélni az őket ért sérelmekről, mert abban az időben sokkal többet adtak a tanár szavára, mint a gyerekére. (Hozzáteszem most meg már nagyon a másik véglet van, ez szintén nem jó, de ezt most hagyjuk…). Azt is elfogadom, hogy ezek a gyerekek egy szövetség részesei voltak és inkább bevállaltak mindent, a megaláztatásokat is, csak hogy a szövetség részesei lehessenek. A szülők meg ha látták is, hogy valami nem oké, inkább ráfogták, hogy biztos túlreagálja, erre élő példa a konyhás nénik megnyilvánulása Sipos bűnösségét illetően, akik megrekedtek egy kicsit a ’80-as években.
Nekem a film struktúrájával volt bajom. Az még oké, hogy Sipos nem szólalt meg, nekem fura is lett volna. De pl. számomra nem derült ki ebből a nagy hallgatásból, hogy akkor a lányokat is molesztálta a tanár vagy csak a fiúkat. A lányok sérelme „csak” a többiek általi megaláztas volt, vagy valami más is. Félreértés ne essék a bullying is borzasztó, de szerintem ez mindenhol jelen volt ahol gyerekeket összezártak a már kamaszodó korosztállyal. Az archív felvételek mindenképp hozzátettek a filmhez, mert Siposra elég volt ránézni és szerintem egyből levágós volt a személyisége, kb. mindannyian ismertünk ilyen emberert életünk során, viszont ezek a művészi betétek feleslegesek voltak. Úgy érezem, hogy sok lehetőség lett volna ebben a témában, de nem sikerült kiaknázni.

A film eléggé amatőr volt és nem volt éppen informatív. A megnézése után muszáj volt utánanéznem hogy mi is volt itt pontosan.
Szomorú hogy mibe belekényszerítették a gyerekeket és hogy ennyire visszaéltek a naivságukkal.

Két dologban mindenképpen nagyon erős ez a film szerintem.
1. A beszámolókból elég pontosan kirajzolódik, hogy milyen környezetet teremtett az elkövető (a saját személye körül és a táborokban), amiben ezek a dolgok meg tudtak történni, és sokáig titokban tudtak maradni.
2. Látjuk azt is, hogy ez a környezet mennyire eszméletlenül káros hatással volt még azoknak a gyerekeknek a későbbi életére is, akik szexuális abúzust nem szenvedtek el (hát még akik igen…).
Szándékosan toxikus, bullying viszonyokat létrehozni gyerekek közösségeiben, és normává tenni azt, hogy nem szabad jelezni, ha valami nem tetszik, se a csoporton belül, se kívülállóknak – egyértelműen látszik a film végefelé, hogy nem egy ember még felnőttként is birkózik ennek az egésznek az emlékével és súlyával.

Szerintem egyébként egy dokumentumfilmnek nem kell feltétlenül sem oknyomozó riportnak lennie, hogy még több szaftos és megbotránkoztató ügyet még részletesebben tárjon fel és tálaljon, sem nem kéne elvárni tőle, hogy gyerekeknek szóló oktatófilmmé váljon, szóval nem értek egyet azokkal, akik ilyesmiket hiányolnak belőle.
Fontos film, örülök, hogy megnéztem.

Fogalmam sincs, hogy mennyire lehet csillagozni egy ilyen dokumentumfilmet.
Végig borzalmasan nyomasztó volt, el sem tudom képzelni, hogy ezek a gyerekek milyen traumákat éltek át. Hatalmas bátorság erről beszélni.

Nehéz csillagozni, mert – lévén, hogy előtte már olvastam az ügyről – nem tudom igazán megítélni, hogy mennyire áll meg önálló filmként, a cikkek ismerete nélkül. Néha az volt az érzésem, hogy megkívánja az ügy legalább nagyvonalú előzetes ismeretét, és egyébként így is ajánlanám, kiegészítőnek a témában fellelhető cikkek mellé. Egyébként jól van felépítve, fokozatosan haladunk a verbális bántalmazástól a fizikai fenyítésen át a szexuális abúzus felé, anélkül, hogy egy csámcsogó sztorigyűjteménnyé válna a film. A hangulatot meghatározza a rendező személyes érintettsége – alighanem ezért is érződik a szülőkkel való beszélgetés annyira erősnek. Másrészt viszont, mivel a film ennyire átadja magát a szubjektivitásnak, nagyon sokszor szól arról, hogy itt és most, miközben forog a kamera, próbálják az érintettek feldolgozni Epipót. Hogy közük volt ehhez. Hogy nem vették észre (miért nem?), hogy tudtak/sejtettek dolgokat, de nem szóltak (miért nem?). Talán éppen emiatt tűpontos képet kapunk arról, hogyan tud kialakulni és fennmaradni egy sokakat sokféleképpen bántalmazó helyzet. (Például az erőszakkal etetés mindig azzal a körítéssel történt, hogy pocsékolod az ételt, nem akarod megosztani stb., hogy megérdemeltnek érezd a bántást.)
Így a szexuális propagandától való rettegés korában szerintem az egyik legnagyobb tanulsága ennek a filmnek az, hogy nem akkor van a gond, ha beszélünk valamiről, hanem ha elhallgatjuk. Közben a tanulságok mellett számtalan kérdést is felvet, többek közt azt, hogy ha bántanak engem, a traumák feldolgozásán túl mit remélhetek. Elnézve ezt a filmet, amelyben azért bőven akad hiány spoiler… hát, erre most nincs válaszom.

Azt hittem, a filmnek köszönhetően több mindent fogok megérteni a történtekből, viszont bizonytalan vagyok abban, hogy a 444-es cikk elolvasása nélkül a film mennyi információval tud(ott volna) szolgálni. Attól tartok, nem túl sokkal.
Az archív felvételek érdekesek voltak; különösen, amiért megmutatták Sipost a diákok közötti működése közben. Meg persze a sok őt csodáló, sugárzó gyermekarc.. A film rámutatott a gyermekkori szexuális abúzus természetére, a látencia okaira. Hogy mennyire nehéz megküzdeni azokkal az ambivalens érzelmekkel, amelyekkel egy általunk szeretett, minket mégis kellemetlen helyzetekbe hozó személy iránt viseltetünk. Eszembe juttatta a gyermeki lét kiszolgáltatottságát, naivitását; miközben megmutatta, hogy ezek a tulajdonságok felnőttekre épp úgy igazak lehetnek. Nehéz kérdés, ki is hibáztatható a történekért. A rendező édesapja vissza is kérdez az őt faggató lányának, a rendezőnek: mégis mit vár el tőle, mit mondjon? Bennem is folyton felmerült, hogy vajon ki a hibás. Talán könnyebb lenne az embernek a lelke, ha lennének néven nevezhető felelősök, de sajnos az élet sokkal bonyolultabb ennél..
(Nos, ahogy a fenti példa is mutatja, a filmet szinte lehetetlen függetleníteni a témájától. Ha megpróbálom, akkor tudok hat csillagot adni a művészieskedésért. Igen, néha kissé erőltetettnek éreztem.)

Igen, nehéz csillagozni, mert nem tudom, hogy ebből a történetből milyen lett volna egy jobb, vagy rosszabb film. A lényeg, hogy elkészült. Hogy nem csak az újságíró tette közzé 2014-ben, hanem a résztvevők is meg tudtak szólalni. Ez tette az egészet abszolút hitelessé. Eszméletlenül nehéz volt a dolguk! Minden elismerésem nekik, hogy végül meg tudták tenni. Pontosan azért, amiért Oláh Judit elkészítette ezt a filmet. A lánya táborozása döbbentette rá, hogy bármilyen nehéz is, beszélnie kell. Talán több szülő fog beszélni arról a gyerekével, hogy mi az, ami belefér egy jó kapcsolatba – legyen szó tanárról, barátról, rokonról, szomszédról, stb. –, és hol vannak a határok, amelyeket nem léphet át senki. Akár fizikailag, akár szóban. Ha pedig átlépné bárki azokat a határokat, akkor legyen bátorsága szólni. Nincsenek illúzióim: a bűnöző „bűnözni” fog, az áldozatot pedig megteremti a alkalom. Talán egyre kevesebb, ha ilyen filmekből IS informálódunk, és átadjuk a tudást…Senki nem fordult a rendőrséghez. Nagyon is megértem, hogy miért nem. Dühös vagyok, nagyon…!

Őszintén szólva a 2014-es 444 cikkhez nem adott hozzá túl sokat. Az a cikk annyira részletes volt, hogy már minden benne volt a témáról. Bennem már a cikk is nagyon sok gondolatot elindított, visszaemlékeztem gyerekkorom szereplőire, helyszíneire. Sztem ha nem is közvetlen érintettként, de talán mindenkinek van hasonló élménye. És tényleg nagyon érdekes a megítélése az ilyen szuper intelligens és szuper kreatív embereknek. Nem is nagyon tudok mit írni erről. A film nekem nem volt elég tartalmas, a jelenkori szereplők alig szólaltak meg. A régi felvételek kicsit hozzátettek a cikkben olvasottakhoz.

Amit most írok, annak semmi köze a dolgok lényegéhez, azt már kivesézték előttem mások. Nekem ez a tábor totál nem jött be. Úgy értem, a rossz dolgok nélkűl sem. Tehát az alapján sem, ami látható volt belőle. Maga a szellemiség, meg amiket ott csináltak. Lehet, hogy a régi felvételek miatt olyan nyomasztó, de nem tetszik, hogy ilyen sok gyerek volt ott, ennyire különböző korúak, a témák, a helyszín. Elveszettnek tűntek a kicsik ebben a világban. Emlékszem, hogy amíg kicsi voltam, nem értettem a nagyok dolgait, tökre zavart, hogy a részese akarok lenni, de valójában nem tudom, nem érzem, mi az. Nem értem a humorukat, de nevetni akarok, és ez rossz érzés. Pedig nem is kellett maszturbálnom. Szóval a lényeg, hogy ekkora létszámban különböző életkorú gyerekeket összeereszteni hülyeség. Vagy legyen sok nagy és egy-két kicsi, akikre mindenki odafigyel. Vagy legyen sok kicsi és csak pár nagy, akik a kicsikkel kedvesek, rendesek, és csak egymás közt hulyeskednek, egymást szívatják. És legyen több egyenrangú felnőtt, férfiak, nők. Bár az itt is megvolt, de ezek szerint nem működött.

Pista, aki tetoválni szokott, ő ajánlotta ezt a filmet. Hát mondom adok neki egy esélyt. Nem vagyok nagy híve a dokumentumfilmeknek, főleg ha csak az egyik oldalt mutatják be és ez a film se győzött meg róla. Nagyon sajnálom ami velük történt, de mint film nem voltam vele megelégedve.