Viktória – A zürichi expressz (2014) 66% 73★

Számomra nagyon mű volt az egész.
Nem adott igazán semmit abból a dokomentumfilmes jellegből, amit annyira ajánlgattak nekem mások. Inkább egy tanmesének hatott. A jólány meglátja az aranyba öltözött testvéreket és ő is elmegy szerencsét próbálni. Viszont kiderül, hogy az élet nem népmese. Végül aztán szinte semmi nem változik. De ezt nem tudjuk meg, nem tudjuk meg, hogy Viktóriának most hogyan tovább az élete, legalább pénze, személyisége lett-e, mert megmerevedik a kép és annyi volt. A színésznő arcán pedig semmi különös, semmi fejlődés.
Igazán ez a dolog nem váltotta ki azt az empátiát, amit kellett volna. Legalábbis nálam biztosan nem. Viktória annyira semmilyen volt, hogy az már kínos, de a Blondie karakter se volt sokkal több. A hangsúlyt abszolút a való életben ismétlődő történésekre próbálták helyezni. Viszont így egyik karakterrel sem lehetett azonosulni, sőt inkább elidegenített mind, de így empátiát érezni lehetetlen. Tényleg csak kívülállóként lehetett nézni ezt a lassú tanmesét.
Szóval kaptunk egy üres pillantást, igazán eleje nem volt, de vége az végképp nincs. Valójában azt is tudjuk a filmből, hogy nem minden történet ilyen, bár biztosan van több hasonló. Köze sincs a Sorstalansághoz, mivel ez egyértelműen egy választott sors.
A szomorú az egészben igazából az, hogy ezt a tanmesét az a réteg, akikhez szólna sosem nézi meg, ha megnézi akkor pedig a didaktikus tanulságot inkább figyelmen kívül hagyják. Ez a hosszadalmas film mind nem fontos annak, akinek pénz kell. Nekem meg csak egy punnyadtnapi program az egész, konstatálom, hogy mennyi újat nem mondott, meg mennyire nem váltott ki belőlem semmit és továbblépek.

Évek kellettek, hogy elkészüljön ez a film és ez látszik is rajta. Az alapötlet jó, de a kivételezés amatőr, a színészek mintha unták volna az egészet. És hiába szeretem Franciskát, itt közel sem volt jó. De a szerepével sem volt könnyű dolga. Viktória annyira egy semmilyen karakter volt, tipikusan az a fajta, akit csak úgy odatesznek és sodorja az élet, nulla személyiséggel.
Kár érte, jó lehetett volna.

Kemény téma, féldokumentarista megvalósításban, de nekem valahogy hiányérzetem maradt a film végére.

Nem hinném, hogy elérte a célját. És mi is lehetett az? A filmben történtek talán nem állnak messze a valóságtól, az előadásmód viszont bizonyosan igen; gondolván itt a legtöbb esetben tintaszagú dialógusra melyet egyébként fantasztikusan jól artikuláltan és nem mellesleg a mondatok közti adekvát szünetekkel sikerült felolvasni. Igen, mint egy felolvasó esten. Nagy Zsolt rutinja azért megbirkózott ezzel, Farkas Franciska pedig lehet tényleg olyan jó, mint amilyennek írják, de az erősen passzivált karaktere ily módon nem csak tehetségének csillogtatásától fosztotta meg, hanem a nézővel való szükségszerű kapcsolat kialakításától is; mert pusztán empátiára alapozni nem elég (sem filmben, sem a valóságban, mint tudjuk) -főleg nem akkor, ha mindeközben ormótlanul szuggesztív zenei kísérettel igyekszik a film sulykolni, hogy mikor-mit érezzünk. (mit nekem szalontüdő, ha egyszer nem eszem a másik húsát)

Amilyen jó volt az egyik montázs, olyan rossz volt a másik. Helyenként remek beállításokat kapott el, szépen bánt a színekkel is (főleg az esti és a diszkós képeken) de a hangfelvételezéssel (és annak keverésével) mintha egyik hazai produkció sem tudna jól bánni (talán csak Nemes Jeles László két mozifilmjének kivételével) és ez itt is rendkívül zavaró volt. Persze aki a zeneválasztásra fogékony inkább, annak nem biztos, hogy szempont lesz egy kiegyensúlyozott hangkörnyezet megléte, de nekem meg az nem jön be, amikor egy azaz egyetlen perspektíván keresztül kísérelnek feltárni olyan társadalmi jelenségeket, melyek alapvetően átfogóbb elemzést igényelnek; szóval ha ennek feltételei nem adottak, maximum bemutatni lehet(ne) a dolgokat, amihez ez a film már túl mesterkélt.

A bemutatni kívánt probléma érdemi felvázolásához, úgy, hogy a néző fejébe is elég információ töltődjön a szubjektív döntéshozatal előtt, nem árt kiválasztani és megnevezni a kibontani kívánt témát (márpedig ez tényleg nem történt meg) és az sem biztos, hogy ha valóban „több száz történet alapján” készült ez a dramatizált esettanulmánya a(z állítólagos) valóságnak, mennyire tesz jót a film gondolati modelljének, ha nem lógat be még akár csak egyetlen alternatívát sem Viktória sorsát -vagy épp sorstalanságát- illetően?

Nos, a kérdésre nem érkezik válasz, az utolsó jelenet (utolsó képe) pedig inkább egy kínosan pánikszerű befejezés mely a forgatókönyv ívnélküliségéről árulkodik, semmint egy bármilyen (a film értelmében) logikus következtetést közölni kívánó snitt. A retúrjegy így felejtős.

Nagyon nyomasztó film, ami igazából jó, mert jól sikerült. Azért sikerült jól, mert olyan, mintha az arcodba nyomnák a valósagot, amikor valaki mesél az életéről….aztán kiderül, hogy az borzalmas, de neki ez normális. A karakter unalmas….talán szándékosan, itt szerintem leginkább a kiszolgáltatottság a kulcs, ami köré épül fel minden.

A felütés jó volt, és a szereplők is megfelelők voltak ahhoz, hogy ebből valami jó is kisülhessen, de a forgatókönyvírók végül nem tudtak mit kezdeni az egésszel. A szereplők papírmasé figurák, és a végére az egész film mintha az egyik elcsépelt sztereotípiából a másikba átforduló és egyre súlytalanabb önparódiává vált volna, míg eljutott a befejezéshez, ami a tökéletes mélypontja lett az egésznek.

Nem olyan élmény volt, mintha egy filmet néznék, hanem inkább olyan, mintha csak úgy belepillantanék egy világba, aminek nem vagyok a része, de mégis tudom, hogy létezik. Nagyon látszott, hogy rengeteg kutatómunka van mögötte, a készítők valóban tudták, hogy miről beszélnek, nem csak elolvastak pár cikket és utána prédikáltak az elefántcsont toronyból. Minden párbeszéd természetesnek hat, már szinte dokumentumfilmes érzetem volt néha. Azt hittem, valahogy letaglózó lesz az egész, de nem is szomorúnak mondanám a hangulatot vagy a szereplőket, hanem inkább a beletörődés volt az, ami mindent és mindenkit átitatott; az első jelenettől kezdve. Mert semmi nem lett más, amikor Viktória megérkezett Svájcba; a semmiből ment a semmibe, egyik zsákutcából a másikba. Ja, és Farkas Franciska pedig szerintem az egyik legtehetségesebb magyar színésznő még mindig (vagyis már akkor is az volt, hiszen ez a legelső filmje).

Ez „nagyon ottvan”. Nagyon nem vidám film, bevállalós jelenetekkel. Nyomasztó mű, de ezt nem negatívumként említeném meg.

Régóta érdekelt ez a film, mert jónak tűnt, és szeretem a dokumentarista jellegű filmeket. A témakörről, a svájci prostitúció helyzetéről nem sokat tudtam, így számomra sok újdonságot mutatott ez a film.
A főszereplő, a hallgatag Viktória egyszer csak fogja magát, és egy közvetítőn keresztül elindul Zürichbe, hogy az utcán keressen pénzt. A hazatérő két másik lány beszámolóját kicsit kétkedve fogadta, de irigykedett is rájuk egy kicsit. Azért jó lett volna, ha kicsit bővebben is kifejtik a motivációkat a filmben (nyilván a pénz, de kicsit részletesebb is lehetett volna.) Aztán a film áttér a munka bemutatására, a körülményekre, a fásult szexmunkások sorsára, melyekből életképeket villant fel. Blondie, a másik főszereplő is érdekes karakter, az ő beszélgetéseikből sok minden kiderül. Számomra nagyon erős karakter volt a filmben Marina, az őt játszó színésznő szerintem rendkívül jól alakította ezt a figurát. A szereplők nagyobb része – mind Budapesten, mind Zürichben – cigány, de úgy éreztem, nem ez volt a fő motívuma a filmnek, hanem a Svájcba kimenő magyar prostituáltak helyzete. Nyelvtudás nélkül, kiszolgáltatva a striciknek – hiába működik legális keretek között. A film első fele inkább dokumentarista, a másodikban viszont maga a történet kerül előtérbe.
Összességében nekem tetszett ez a film, de azért jó néhány kérdés nyitva maradt. Mi történt a többi szereplővel? Mi lett Viktória sorsa, miután hazatért? Hogyan folytatódott az életük? Valószínűleg minden maradt a régiben…

Nagyon fontos téma, szép kivitelezés. A vágóképek zseniálisak. Farkas Franciska fanatsztikus színész, őmiatta kaptam fel a fejem a filmre igazából.
A forgatókönyv-daramturgia részével már kevésbé vagyok elégedett. Karakterfejlesztés legtöbb szereplőnél félbe-szerbe maradt. A párbeszédek sokszor ügyetlenre sikerültek, deklamáltak. Összeségében izgalmas film, de volna még rajta mit csiszolgatni.