Antoine Blaise Octave gróf furcsa végrendeletet hagyott örököseire. Ebben a végrendeletben kiköti, hogy az örökösöknek rendezniük kell minden adósságot és mivel az örökösök semmit sem tettek azért, hogy őt kigyógyítsák a halálos kórból, teljes vagyona azé a leszármazottjáé, akinél az orvos… [tovább]
Van, aki betegen szereti (1960) 3★
Szereposztás
Várólistára tette 5
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Valahonnan ismerős volt a sztori, gyanús is, hogy ezt akár többször is újrafeldolgozhatták már az évtizedek során – mindenesetre ez nem nagyon mozdítja elő a Van, aki betegen szereti dolgát. Nem szeretne és nem is tudna többet nyújtani a minap nézett Irány Deauville-nél, de láthatóan nagyon hiányzik belőle egy erős forgatókönyv: nem egy pontján úgy tűnik, mintha a tízes évek slapstick stábjaihoz hasonlóan a forgatócsoport találomra, kirándulásai közben találta volna ki a felvenni kívánt jeleneteket…
Az alapötlet jó, a kiválogatott szereplők hozzájárulása vegyes színvonalú. Ebből talán már félig kitalálható, De Funés nem főszereplő a valóságban, pontosabban fontos humorforrás, de inkább csak visszatérő kulcskarakter, akit a műsoridő felében igazából nem is látunk. Furcsa mód a film bevezetője és fináléja mégis őt helyezi a középpontban, amit nem kimondottan értek. Mindenesetre a valóban vicces csúcspontokat egyáltalán nem ő szállítja.
A film nagy részében a groteszk helyzetek és az ezekből fakadó helyzetkomikum hozza létre a legjobb pillanatokat. Gondolok itt a kövér rokonra, aki őrültnek tettetve magát repülőgépest játszik a szalonban – felvisítva röhögős szekvencia! A beteg afrikai rokon gyógyításakor énekelt kis darab fergetegesen jó, de Pierre trombitás jelenetei és a motorcsónakos szökése is remek pillanatai a történetnek. Egyéb pozitívumról azért nehéz beszélni, mert a cselekmény nincs igazán szépen ütemezve, nincs igazi főszereplőnk, maszatos a központi konfliktus, és tényleg nem látunk mást, mint egymásra dobált gegeket, amik vagy sikerültek, vagy nem, és nem sok helyet hagynak De Funés jellegzetes grimaszos játékának – ahol persze előtérbe került, ott maximálisan önmaga és ez nekünk jó!
Szemben azonban az Irány Deauville-lel, itt az úgynevezett „minden más”, a társszínészek, a sztori, a hangulat, a poénok sajnos gyenge lábakon állnak nem is mindig tartják felszínen a mozit. A zene mondjuk kimondottan jól sikerült, jó pár tételét szívesen hallgatnám a hétköznapokban.
Számos jó pillanat egy váratlanul könnyen feledhető filmben – elszánt De Funés és a korszak francia filmjeinek sanzonokat sem megvető rajongóinak érdekes és értékes darab lehet, de túl mélyre az ő szívükbe sem fúr majd.
