Vadlibák (1978) 62% 6★

Ha év végén díjaznám (egyébként tervezem) a legnagyobb meglepetéseket okozó filmeket is, a Vadlibák biztos ott lenne/lesz a dobogós helyen. Andrew V. McLaglen hetvenes-nyolcvanas évekbeli filmjeivel megvan már a tapasztalatom, ismerni vélem a módszereit és az egyébként eredményes, de attól még olcsó kis trükkjeit – első blikkre pedig abszolút röhejesnek és kódoltan kudarcos ötletnek tűnik a már bőven túlkoros Richard Burtont és Roger Moore-t beküldeni kommandózni az afrikai dzsungelbe. No és lássunk csodát, ez a cucc működik, a Vadlibák veszett jó film és a magasabb pontszámoktól kizárólag zsánerfilm mivolta tartja őt vissza…

Azt persze belátom, hogy mint oly sok kortársánál, itt sem jön át egyből a zsenialitás. A mozi felütése a finoman szólva is erőltetett karakterbemutatásokkal és főleg Burton szent tehén státuszban tartott, valójában kimondottan felszínes és létminimumon mozgó játékával nem nagy eresztés, és sokáig pontosan azt véljük látni, amitől tartottunk is: a korabeli európai film lassan nagypapakorú kiszolgált hőseit egy sokesélyes, kicsit A piszkos tizenkettő-utánérzésének tűnő sztoriba zsúfolva, azokkal a jellegzetes McLaglen-i felhangokkal, amik az amúgy jól kivitelezett rendezéseit beborítják valamiféle tévéfilmeket idéző hangulattal.
Csakhogy amikor beindul az akció, rájövünk, hogy a recept nagyon is jó és finom is, írd és mond, ha a hetvenes években az angolok végeztek titkos bevetéseket Afrika mélyén, akkor el tudom képzelni, hogy azok hasonlóképpen zajlottak le. Egyrészt itt nem magányos hősök rongyolnak végig a sűrű dzsungelen hat kiló fekete rúzsban és a honvédségnek is bőven elég arzenálban, a különítmény tagjai pedig nem harcművészek, főleg nem félmeztelenre vetkőztetett testépítők. Ellenben ötvenen vannak, jól kiépített terv szerint működnek, katonai tapasztalataik pedig többet érnek, mint pillanatnyi fizikumuk vagy koruk. A cselekmény során aztán végül velük is megesik, ami a zsoldosokkal oly gyakran, de ez már spoilerbe hajlik…
Érdemes azonban beszélni a színészekről, akik szerintem jól érezték magukat a forgatáson, még Burton lassú és gyatra fizikai teljesítménye sem lóg le nagyon a vászonról, Moore és Harris odaadó alázata pedig példaértékű, noha saját maguk jellegzetes figurájánál többet nem tesznek bele a nagy egészbe. Krüger nagyon jó, nagy meglepetés lehet mindenkinek, aki csak a klasszikus háborús mozik egyik sablon német tisztjeként emlékeznek rá.
És érdemes megint beszélgetni McLaglenről. A Vadlibák eddig érzésre a legjobb általa rendezett film, amit láttam, szorosan a 25 millió fontos váltságdíj mellett. Felfoghatatlan, hogy ilyen jó dinamikájú és tartalmas mozit is tudott csinálni, meg olyan förmedvényeket is, mint a Vaskereszt teljesen kamu második része, vagy a tévére készült első A piszkos tizenkettő folytatás. McLaglen nekem most már Roger Corman-kaliberű kérdőjel, amennyiben nem értem, miért működnek egyes filmjei nagyon látványosan jól, egyesek pedig nagyon látványosan rosszul… De tény, hogy a Vadlibák technikai oldalról egyszerűen nem megkérdőjelezhető, esetében pedig biztosan nem nosztalgikus élmények dolgoznak a háttérben, hisz először láttam.
És utolsó érdekes adalékként: ezt a filmet ma bizonyosan nem lehetne leforgatni, nemcsak az érzékeny téma és a dél-afrikai forgatási helyszín kapcsán körülötte felkerekedő politikai fergeteg miatt, hanem az egyes szereplők által akár csak odavetett félmondatok erejéig tapasztalható, vagy a karakterek felépítését tekintve teljesen egyértelmű rasszizmusáért. Feltételezem, a Moore és Krüger szájából elhangzó folyamatos bokszosozás, meg a fehér papnak odavetett „nevelje meg a feketéket, atyám” kiszólás már önmagában elég lenne, hogy töröljék egy stream szolgáltató kínálatából (ha fent lenne persze), de a hab a tortán ilyen téren Krüger dél-afrikai karaktere. Esetlen módon felépített figuráról van ugyan szó, de nagyon érdekes látni, hogy a régmódi búr, fehér-afrikai világnézet előadása után rövidesen hősiesen spoiler, a néző pedig együttérzést és spoiler érez vele kapcsolatban. Mindettől azonban szerintem csak autentikusabb és életszerűbb lesz a sztori, illetve teljes joggal teheti fel magának a néző a kérdést, helyes-e, hogy a modern tömegfilm fél attól, hogy meghatározó, érdekes és pozitív karaktereket ruházzon fel más, tabusított, vagy a többségi társadalom által elítélt tulajdonságokkal, értékrenddel, világnézettel – és akkor mindjárt kapunk egy lehetséges választ arra, miért olyan jó például a Gran Torino…

Nagyon-nagyon szívesen adnék rá nyolc pontot, de reálisabbnak tűnik egy nagyon erős, veretes hetes – főleg mivel néha mintha többet érne egy erős hetes, mint egy kilencről lecsúszott nyolcas*! Mindenkinek ajánlom, aki szeret remek színészeket nézni kalandos-akciódús sztorikban, és nem zavarja őket, ha egy film elmúlt már bőven negyvenöt éves is.

*Majd egyszer leírom, mire akarok ezzel kilyukadni…