Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz (Tini Nindzsa Teknőcök) (2023) 70% 43★

Gyerekkorom kissé elhanyagolt kedvencei voltak a Nindzsa Teknőcök. Ugyan nem rajongtam értük úgy, mint mondjuk Pókemberért, vagy a dinoszauruszokért, de olvastam róluk képregényeket, illetve rendszeresen néztem délelőttönként a klasszikus animációs sorozatot. Szerettem az első élőszereplős adaptációt is, illetve animációs fronton talán a 2019-es Batman crossover velük a kedvencem.
A legutóbbi felemás live-action próbálkozások után azonban ezt az alapoktól újragondolt reboot-ot már félve néztem meg, és sajnos nem véletlenül tartottam tőle… April-t és Szecska mestert például totálisan kiherélték. A bátor és kemény riporternőből egy hányós „poénnal” bemutatott suli lúzere lett, míg az egykor menő, komor, illetve fegyelmezett karate-patkányunk itt egy szerencsétlen boomer apuka, akinek egyetlen értékelhető jelenet jutott csak ebben a másfél órás játékidőben. Legalább a címszereplőink rendben lennének, de róluk sem nyilatkozhatok sokkal pozitívabb hangnemben. Megértem, hogy itt még kezdők, de miért kellett ennyire túltolni bennük az irritáló TINI elemet. Mindannyian az agyamra mentek és egyedül az olykor elszórt kis pop-kult utalásaikat tudtam csak lemondó sóhaj nélkül értékelni. (Volt köztük Attack on Titan, Bosszúállók: Végjáték, Ferris Bueller, Chris Pine, Pratt és Evan trió, stb.) A humora is sajnos inkább kínos, mintsem szórakoztató, ráadásul az egyik értelmesebbet is sikerült unalomig ismételni, hisz a „Megfejnek? De nekünk nincs is mellbimbónk.” szöveg (főként az első fele) kb. 10 percenként újra, meg újra felbukkan, egészen a film végéig, amitől már a falat kapartam.
Persze akadt benne pár egyéb dolog, amit azért még én is értékeltem. Aranyos volt pl. az eredetsztori, meg tetszett, hogy Bebop és Rocksteady spoiler, de a legnagyobb elismerés egyértelműen az animáció stílusát illeti, ami igyekezett versenyre kelni a Pókverzummal. (Ez részben sikerült is neki, de a Sony produkciója még mindig orrhosszal vezet.) Sajnos a zenei válogatása sem olyan maradandó (az alap soundtrack okés), mint Miles kalandjainak, szóval nagyjából ki is fogytam a pozitívumokból, hisz a sztori / mondanivaló egyszerűen gagyi + klisé („X-men for kids”, amit pl. a szintén idei Nimona már sokkal átélhetőbb módon és szórakozatóbban tálalt.), a befejezés pedig szerintem túlságosan is elrugaszkodott az általam szeretett TMNT mítosz alapjaitól. spoiler.
Igazából szívem szerint 4 csillagra húznám, de mostanában túl sok műnek adtam ennyit, plusz a látványán / rajzstílusán azért látszik a beleölt munka, szóval most ezzel kíméletes vagyok, és megadom neki a kegyelem közepest.

Gyerekként szerettem a képregényeket, a belőlük készült rajzfilmsorozatot és az első filmet, viszont egyetlen adaptációt sem néztem meg moziban, így úgy éreztem, tartozom ezzel a bennem élő gyerek TMNT-fannak, aki, mint a csillagozásból is látható, most hálás érte.
A jó filmélményben csak reménykedni mertem, de arra nem számítottam, hogy egészen új perspektívából láthatom a „teknőceimet”, mert ez biza színtiszta pszichológia a kötődési problémákról (ha a készítőknek valójában fogalmuk sincs arról, mi az / mik azok, és nem tudatosan csinálták, akkor is így sikerült – leegyszerűsítve), amellett, hogy egy – minden egyszerűsége ellenére is – szórakoztató történetet társítottak hozzá, szemet gyönyörködtető látvánnyal.
A film tehát a sérült kötődést, és annak továbbadását jeleníti meg: Baxter Doctor, aki mesterséges családot hoz létre magának, ami arról a saját vágyáról szól, ami neki soha nem adatott meg, így próbálva begyógyítani azt a sebet, majd létrejön a Mutáns Légy és a szintén magányos, szorongó Szecska, aki tovább örökíti a teknőcöknek. Emiatt, ahogyan a történetben mindenki, a teknőcök is nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, nem tudnak beilleszkedni, miközben az életkori sajátosságuk miatt különösen vágynak a társaik elismerésére, befogadására. No persze, az előítéletes társadalom sem könnyíti meg a dolgukat. Megjelenik továbbá a leválás problémája is, hiszen Szecska kisajátítja, elizolálja és nem engedi a teknősöket kirep. . . mászni? lépegetni? az önálló, felnőtt életbe.
spoiler
spoiler

A Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz nem, hogy nem gyalázza meg a gyerekkorunkat, hanem éppen ellenkezőleg. Igyekszik hasonló élményt adni egy új generációnak, miközben eszenciájában hű marad a klasszikusok szellemiségéhez. Pontosan ugyanannak a korosztálynak szól, aminek a korábbi TMNT rajzfilmek is szóltak. Ezért is igyekszik az ő nyelvükön beszélni, és ez így helyes. Kowabunga!

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2023/09/06/tini-nindzsa-tekno…

Zenék: ✔️✔️

Ez az adaptáció szerencsére megint a 90-es évek eleji teknőcök világát tükrözi. A teknőcök megint valóban tinik, nincs a 2000-es évek sötét komorsága, vannak poénok meg (cinkes/cringe) poputalások, mosolyognak, röhigcsélnek, falják a pizzát és szerencsére nincs vér. Ami nem is szükséges.
Apa-fiú kapcsolat van és társadalmi kirekesztettség, meg mindenféle tinibaj, lelkizések, szóval azért a korszellemhez igazodik, mint a Pókverzum filmek, de hálajóégnek ez nem két és fél óra, mert arra semmi szükség nem lett volna. Az aláfestő zenék is jók, hasonlóak a rajzos-pókos filmhez, van folyamatosan lüktető elektronika, meg r'n'b cover, ésatöbbi. Itt is az eredettörténet van feldolgozva, némi karaktercsavarral, de egyáltalán nem zavaróan, szerintem jól jöttek ki belőle. A teknősök is kaptak saját karakter, már nem csak a szín alapján lehet őket megkülönböztetni (bár a nevük eredete most nem derül ki). Talán Michelangelo személyisége maradt kissé homályosabb. A részletek érdekesebbek amúgy, mint a történet, ami az unásig ismert világelpusztítós sztori.
coming out: Én gyerekkoromban jobban bírtam a teknőcök világát, mint a páókemberét. Lehet a nindzsafegyverek miatt, lehet a játékbábúk miatt, amiknél a teknőcpáncéljaikba lehetett pakolni a fegyverüket és mindig volt pizza a kezükben. Még tininindzsás társassal is játszottam az osztálytársamnál. Hát igen.