Szakadt függöny (1966) 67% 36★

Manfrednak sajátos érvelése van, „kombinálja a matematikai logikát a romantikus következetlenséggel”. (Később Armstrong is erre a módszerre hivatkozik, ironikusan.) Nem nehéz ezt szerzői krédónak olvasni.
Igen jó film, az utolsó harmadára kissé veszít a lendületéből, de addig szinte hibátlan Hitchcock. Noha nem távolodott el tőle teljesen soha, ebben a korszakában látványos a némafilmes hagyomány felé fordulás. Rendkívül redukált mise en scene, lásd a briliáns múzeumi epizódot. És megint egy főhős, aki lélekszakadva menekülne a házasság elől.

Hitchcock komoly, nagy filmtörténeti jelentőséggel bíró évtizedeken átívelő karrierje kétségkívül elért valamiféle csúcsot a hatvanas években: legenda volt, nagyjából talán sérthetetlen, aki a Madarakkal és a Psychóval úgyszólván megkoronázta amúgy is koronás-klasszikus életútját. Szerintem jogosan érezheti úgy az ember, hogy igazán amerikai, hollywoodi léptékű filmeket csak nem sokkal ezelőtt, az ötvenes évek közepétől kezdett készíteni, amikor végképp elhagyta a Gyilkosság telefonhívásra, vagy a Hátsó ablak esetében még meghatározó kamara-jelleget, és egyre nagyobb volumenű cselekményekkel, úgyszólván epikusabb történetekkel kezdett foglalkozni.

A hatvanas években már a kémtörténetek sem kerülhették el a figyelmét, ám ezek mintha mindig balszerencsét hoztak volna rá: az Észak-északnyugat sikerét utólag nézve már beárnyékolja a Szakadt függöny kevésbé és a Topáz abszolút indokolt kudarca – hisz utóbbit látványosan még befejezni sem sikerült igazán, noha műsorideje javában jól működő filmnek tűnik.
A Szakadt függöny viszont rendkívül kétarcú produkció lett, amit ellentétes erők feszítenek szét: az elmesélt történet és maga a kész mozi szerintem unalmas. Túl hosszú, a Hichcock-művek ekkor sztenderdnek számító kétórás műsorideje nem először és nem utoljára érződik túlzásnak. A technikai kivitelezés finoman szólva is problémás, a néha nagyon látványos vetített hátterek és stúdiódíszletek ilyen minőségben filmezve már érezhetően leugranak a vászonról – viccen kívül mondom, jobb pillanataiban a fekete-fehér, tévére készült, abszolút kortás Az Angyal széria epizódjai sokszor hangulatosabbak és patinásabbak az itt látható képi világnál. Cserébe az emlékezetes pillanatok erősek, és a film tele van kiváló színészi alakításokkal, ám itt nem a főszereplőkre, hanem arra a megannyi epizodistára gondolok, akik meglepő módon sokkal nagyobb jelenléttel vannak jelen a vásznon, mint azt szinte szöveg nélküli mellékszereplőktől vagy statisztáktól várnánk. Tegye például fel a kezét, akinek nem jutott eszébe ráguglizni például a könyvesbolti eladónőt játszó színésznőre, vagy aki nem érezte ismerősnek a farmer feleségét – és akkor Wolfgang Kielingről például nem is beszéltünk még.
Érdekes és mérvadó plusz adalék lehet, hogy Hitchcock sokat csatázott a film miatt a stúdiójával, a producerek beleszóltak a castingba és a zeneszerzőt is lecserélték menet közben – ám igazán mély hatást szerintem egyik döntést sem gyakorol a végeredményre, hacsak annyiban nem, hogy ténylegesen egyik tényező sem igazán fajsúlyos a végső benyomásban. Paul Newman és Julie Andrews korrekt munkát végez, nem többet, nem kevesebbet – szerintem Newman nem ilyen, amikor szívből és eltökélten játszik, de John Addison zenéjéről sem tudnék túlságosan sok mindent elmondani. Ilyen az/ez történik akkor, amikor vérprofik dolgoznak együtt, de alapvetően kényszerből.

Nem igazán megnyerő darab, nem érezni rajta, hogy képes lenne kiállni az idő próbáját, hogy Hitchcock nevén kívül igazán eladná nekünk bármi is idestova hatvan év elteltével. Ez a hatvan év most kivételesen azért fontos tényező, mert 1966-ban már vastagon alkottak olyan filmesek, akik egykor Hitchcock hatása alatt álltak, és ekkor már hozzá képest is újabb, frissebb látásmódokkal, ábrázolási eljárásokkal dolgoztak.

Nem lett kedvenc Hitchcocktól. Készített ő ennél jobb kémtörténetet is. Ettől függetlenül nézhető, és van benne némi feszültség, de inkább a végén. Julie Andrews kicsit szokatlan volt; folyton azt vártam, mikor fakad dalra.

Fura egy kémfilm volt, némely elgondolás kicsit abszurd, de lehet csak mai szemmel, kár hogy nem tudom korabeli szemüvegen át nézni. Paul Newman nekem nem volt hiteles fizikusként, a közös jelent a német fizikussal nagyon erőltetettnek hatott, kissé komikusnak is.

Nos, egy ember megölését még senki sem ábrázolta ilyen abszurdan, már-már viccesen. Az, hogy az egész a vasfüggöny mögött játszódik, a német professzor nevéről folyamatosan a csoki jutott eszembe, Julie Andrews tágra nyílt szeme inkább az ártatlan gyermekekhez, semmint a kémfilmekhez illik…mókás volt, nah.
El tudom képzelni, hogy az orvosnőt játszó színésznő kérésére a Paul Newman meztelen felsőtestének tapogatását többször is fel kellett venni.
Vicces volt, némi izgalommal a végén. Mai szemmel inkább humorosak a filmjei, semmint túlzott izgatottságra okot adóak.
És hogy mennyien kedvelik Hitchcock filmjeit. A mozi tulajdonképpen tömve volt a vetítéskor!