Slightly Scarlet (1956) 40% 2★

Kiválóan példázza ez a film, mi történik akkor, ha egy teljesen korrekten kivitelezett mozi annyira tipikusan saját kora terméke, hogy minden érvényes alkotóelemét megfojtja ez a bizonyos meghatározó, de az idő múlásával felszívódó, egyre nehezebben megérthető korszellem. Amíg a film noir patinás és elegáns klasszikus műfaj lett, addig a színesben forgatott romantikus bűnügyi történetek időről időre igazodtak saját korukhoz – ennek híján pedig egyszerűen elvesztek a szórakoztatóipar tengerében.

A Slightly Scarletnek két arca van. Az egyik egy kimondottan valid és veszélyes thriller, amit minimális finomításokkal forgathattak volna akár a kilencvenes években is, mondjuk Michael Douglas, Sharon Stone és Isabelle Adjani főszereplésével. Szép nők és férfiak, bűn, csábítás, perverzió, akarnok végzetasszonya – van itt minden, mint a búcsúban! Eleve izgalmas látni, hogy az ötvenes évekre már elég prűd és leszabályozott amerikai filmipar ide azért betolt két gyönyörű nőt, akik feltűnően rövid shortokban meg fürdőruhákban pózolnak, combokat villantanak, miközben a szerelmi évődés hátterében zajlik a maffiaharc, és az egyik fülledt csúcsponton még egy szigonypuska is elsül.
Csak hát itt a film másik arca… hogy mindez annyira feltűnően az ötvenes évek terméke, hogy azzal egy modern néző nem tud mit kezdeni. Ha kell, ha nem, szólnak a háttérben a dagályos vonósokszólamok, a színészek modorosak, a film tempója borzasztóan ragacsos és látszólag mintha nem tudná kellően hangsúlyozni a dramaturgiai kulcspillanatokat. Szinte egy másik, mai szemmel felfoghatatlanul unalmas és életidegen nyelvet beszélő performanszot nézünk, ami nem tudja kiváltani belőlünk a szükséges hatást – kíváncsi lennék, hány férfi kapja fel a fejét manapság arra a lengeségre, amit Arlene Dahl és Rhonda Fleming produkál a filmben. A gúlamelltartók szinte már nevetség tárgyát képezik, a frizurák avíttak, John Payne mint a két nő álompasija szánalmas, ránézésre is büdös dohányszag árad belőle.
A Slightly Scarlet nem értelmezhető az ötvenes évek körülményeinek ismerete és szeretete nélkül, nincs is értelme thrillerként nézni – ma már mindez csupán csak korkép, elsősorban a korabeli amerikai tömegfilm stílusáról és hangulatáról.

Ahogy a fentiekből kiderülhet, érdekesnek érdekes, de önjogán működésképtelen mozi a Slightly Scarlet, erről pedig semmi más nem tehet, csak az idő. Meg sem kísérlem felmérni, milyen lehetett az akkori amerikai nézőközönség szemüvegén át nézve, de úgy sejtem, semmiben sem emelkedett ki az átlagból (bár Goddard korabeli kritikája szerinte meg de). Ma már kizárólag ennek fényében szabad hozzányúlni.