Sisi és én (2023) 63% 3★

Meghökkentő. Sisi alakját az utóbbi években jellemző, hagyományostól eltérő szempontból közelíti meg, a botrányos viselkedését, kétes viszonyait kiemelve, feminizmusát(?), öntörvényességét megjelenítve. Utána fogok olvasni, hogy valóban vannak-e bizonyítékok erre, vagy csak erősen érződik a filmen a kortárs német(-osztrák-svájci) gender-szemlélet. Tényleg kíváncsivá tett, mert volt egy olyan érzésünk a mozi után, hogy kissé szabadosan értelmezte a történelmet a forgatókönyv spoiler.
A zenéje fantasztikus! Önmagában is, és az egyes jelenetekhez hozzáigazítva sokat hozzátesz a filmhez.

Feministáskodó, pszichologizáló bombasztikus burleszk. Szegény Erzsébet, akinek amúgy is annyira abszurd, hol szörnyűséges, hol meg bámulatos volt az élete: elegendő volna azt feldolgozni dokumentarista jelleggel (lásd pl. étkezésihez a múzeumokban őrzött húsprése, vagy a fogatlansága, mert félrekezelték a császártól elkapott nemi bajt… megannyi hihetetlen, mégis életszerű jelenetet varázsolna a vászonra), és nem lenne szükség egy bizarr elemekkel tarkított, giccses káoszba fulladó valamit mozikba adni. A kiáltványízű feminista szál is kimerül lapos aforizmákban (a „hisztérikus” nőről) és pl. hogy Erzsébet kifaggatja a szépkorú Viktória királynőt a menzeszéről… Jaj, meg létezik-e ócskább közhely a lovászfiú-afférnál?! E jelenetekkel szemben „szép” ellenpont pl. Ferencjóska naturális, hangos vécézése. A rém butuska befejezésről inkább nem is mondok semmit, még a kicsivel jobb emlékű, másik friss Sisi-film, a Fűző (2022) alternatív történelmi zárlata is hihetőbb, mint ez a zaklatott bugyutaság. Szerencsére mindkettőben remek színésznők feledtetik el velünk a rendezői munka tétovaságait.