Régi idők focija (1973) 82% 48★

Az utóbbi években sokat gondolkodtam azon, mennyire szélsőséges és főleg erőteljes érzelmeket kiváltó területe lett a közbeszédnek a foci – viszonyunk a hazai futballhoz mintha kifejezte volna mindenkori közállapotainkról, politikai elitünkről, kormányzó erőinkről alkotott véleményünket. Mintha az időről időre leszereplő válogatotton, vagy a milliárd forintos stadionokban tucatnyi ember előtt játszó csapatokon nevetve regnáló hatalmunk arcába nevethettünk volna büntetlenül. Ma már érdekes módon ez egy egyre nehezebben tartható attitűd, sőt, a közéletben mintha megszaporodott volna azoknak a partizánoknak a száma is, akik harminc éven át egyetlen UTE vagy Fradi meccset sem hagytak ki, politikai hovatartozástól függetlenül…

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a foci így vagy úgy, de része a kultúránknak, akkor is, ha épp valamiféle szelepként, átvitt értelemben hasznosítja a társadalom, akkor is, ha eredeti funkciója szerint összehozza (igaz, 90 perc plusz hosszabbítás erejéig két ellentétes lövészárokban) az embereket. Sőt, néha úgy tűnik, ez a külsőségeiben nem túl cizellált szórakozási forma mintha még a szellemi elitünk szent tehetne is lenne – nézzük csak, miféle kultusza volt a focinak Esterházy Péter életében és társaságában.
Mindezt a Régi idők focija nagyon jól kifejezi, egy csomó más, érdekes dolog mellett. Ha jobban meggondolja az ember, a focit félretolva és a maga kétes dicsőségében meghagyva felfedezheti itt a régi idők filmje előtti hódolatot is: Minarik maga a megtestesült magyar Chaplin, főleg a film első felében, ami minden mozzanatában a burleszk és a némafilm modern stílusgyakorlatának hat. El is szórakoznánk rajta feltétel nélkül másfél órán át, de van azért itt bőven más mondanivaló is, leginkább például az a gondolat, hogy amíg hiszünk nagy dolgokban és űzzük is őket, fel sem tűnik nekünk az a tengernyi mocsok és nyomor, ami körülvesz minket – mi tehát Minarik életében a foci; cirkusz, amiért még a kenyeret is félreteszi, vagy reménysugár, ami segít neki megélni emberi mivoltának nagyszerűségét? Ő lenne szűk környezete lángvivője, vagy a hóbortos különc, aki nem veszi észre a nyilvánvalót? Netán mindkettő egyszerre, és ez esetben habitusunk függvényében életünk különböző pontjain mi is felfedezhetjük magunk körül vagy akár magunkban az aktuális Minarikot? Talán éppen emiatt ugyanolyan emberi a chaplini lendülettel csapatot toborzó, majd az egyre elgyötörtebb, sőt, felőrölt Minarik, végül a kenyeret majszoló Minarik is…

Témájában sokáig boncolható, szépen kivitelezett, de tény és való, mindezzel együtt nehéz film a Régi idők focija. Bárkit megszólíthat, de mint az interneten elérhető véleményekből kitűnik, sokan nem tudnak mit kezdeni az általa használt filmnyelvvel. Ezzel együtt egy próbát megérhet bárkinek!

Régi idők focija. Micsoda cím! Az ember egy rózsaszín köddel átitatott, nosztalgikus alkotást vár a hallatán, ám ez lassacskán szertefoszlik. Minarik Ede – a neve egy jelentéktelen, igazi szürke kisembert sejtet – óriási focirajongóként igyekszik a Csabagyöngye SC-t gatyába rázni. Ténykedését burleszk jelenetek sorozatában láthatjuk, és bár ezek nem feltétlen alkotnak szerves egységet, ez a töredezettség a film végére értelmet nyer, és a chaplini humor mellett megvillan egy kis keatoni melankólia is.
A cím alapján olyannyira nosztalgikusan felsejlő régi idő a ’20-es éveket takarja ugyanis. Az ország nemrég roppant össze az első világégés hatására, melyet tetéz egy Trianon, egy vörösterror és egy fehérterror. A bethleni konszolidáció csak lassacskán kezdi éreztetni a hatását, sokan még mindig nyomorognak. Sándor Pál szépen érzékelteti ezt a helyzetet, az egyes jelenetek lényegében kiragadott pillanatképek a korszakból. A filmben megjelenő nyomort látva nem csoda, hogy Minarik Ede – mint sokan egykor és ma is – ki akar szakadni ebből a mocsokból. Két szenvedélye van: a film, és egy ettől is nagyobb; a foci. Ez élteti, viszi előre, szívét-lelkét beleadva dolgozik, hogy a rendszer, a felsőbb gépezet szétzúzza ezt is. A pénz irányít, mert a sport, és ahogy menet közben kiderül, maga a film is csak üzlet. Mindig jön egy újabb nemzedék, s a kiöregedett régi feledésbe merül. A pénzt pedig abba kell pumpálni, ami sikeres. Hiába tehát a szív és a lelkesedés, ha az anyagi oldal hiányzik.
Szinte félelmetes az a kiábrándultság, ami a zárlatban megjelenik. Minarik csendben járja körül a vesztes csapatot váró tömeget, mely megvadult állatcsordaként kezd vad tombolása a vonat megérkezésekor. Minarik pedig csendben, mintha ott sem lenne, úgy fog bele abba a szenvedélyébe, aminek nem tudott hódolni a cselekmény alatt sosem, mert mindig megszakították: az evésbe. Minek ide a nagy ideálok, az erkölcsi és morális értékek. Megragadja az egyik legalapvetőbb földi élvezetet, és, ahogy a végeszöveg is kiírja, a mellé csapódó sráccal „boldogan ettek, míg meg nem haltak.”.

Sajnálom, de nekem nem tetszett…
Sosem díjaztam az ilyen túlripacskodott, szürreális képekkel dolgozó, összefüggéstelen, zagyva egyvelegeket. A képkockák felgyorsítása, a tipikus burleszk-elemek, az egymással csak laza szálakkal (vagy még úgy sem) kapcsolódó jelenetek számomra minden olyan filmet élvezhetetlenné és nézhetetlenné tesznek, amelyek ezekkel az eszközökkel dolgoznak.
Az elégedetlenségemet csak fokozta, hogy mekkora csalódás ért vele, hiszen gyermekként láttam, és akkor annyira vártam, hogy majd most látok egy igazi, jó magyar focisfilmet, aminek van története, cselekménye, és bemutatja egy esélytelen, amatőr kiscsapat küzdelmét és felemelkedését… s amit ehelyett kaptam, azt kb. fél óra után félbe kellett hagynom, mert nem bírtam tovább.
Később, érettebb fejjel aztán persze újra nekiültem és végignéztem, de akkor sem tett rám jobb benyomást.

azt hittem, hogy ez a film SOKKAL régebbi, mint amennyi idős valójában…
hihetetlen hangulata van!