Pursuit (2015) 30% 1★

Ez egy ír lovagmítosz. A maffiával. Én meg nem tudom, mit akarok kezdeni az életemmel.
Na jó. Azért írni is kéne róla valamit.
Szóval a történet a Diarmuid és Gráinne c. ír/kelta mítoszt dolgozza fel. Az eredeti történet szerint Diarmuid Fianna lovagja (akit egyébként annyiszor elátkoztak már élete során, hogy kisebb csoda, hogy még nem okoz tömegkatasztrófát azzal, hogy tesz egy lépést), aki hűségesen szolgálja az uralkodóját, Fionnt, aki egyszer úgy dönt, hogy feleségül veszi egy királyság lányát, a gyönyörű (és nála egyébként jóval fiatalabb) Gráinne-t. A lánynak értelemszerűen nem tetszik a dolog, és az esküvő estéjén megakad a szeme a lovagon, akin ráadásul a sok közül az egyik átok, hogy bármilyen nő ránéz, azonnal beleszeret (így sosem ismerheti meg az igaz szerelmet), és el is dönti, hogy vele fog megszökni. Diarmuid ebben nem igazán partner, de ez Gráinne-t nem igazán érdekli, szóval végső soron még pár átokkal, és némi emocionális abúzussal sikerül rávenni a srácot, hogy lépjen le vele, és árulja el minden esküjét lovagként – onnantól pedig a páros nyakába veszi Írországot, és próbál menekülni Fionn haragja elől.
A „Pursuit” annyit csavar a történeten, hogy már a jelenben vagyunk. Fionn nagyhatalmú maffiavezér, Diarmuid az ő testőre/verőembere, Gráinne pedig egy másik banda fejének a lánya (Akit Mr. Kingnek hívnak. MR. KINGNEK. Ennél olcsóbb megoldást nem tudtatok volna kitalálni?). Ugyanúgy odaígérik Fionn-nak, ugyanúgy beleszeret Diarmuidba (ami tekintve, hogy itt a srácon nincsenek átkok, nagyon fura és nagyon hirtelen). Ugyanúgy lelépnek, és a csaj ugyanolyan brutálisan abúzív. De nagyjából itt kifújtak a párhuzamok.
Mert csak a sztori lényege veszett el ezzel a maffiaőrülettel: a klasszikus „lovaghangulat”. Ha valaki ismeri a Pendragon legendát, hallgatott kelta balladákat, annak megvan az a melankólia, az a becsületre, hűségre, bajtársiasságra épülő értékrend, az a szomorkás, de valahol nagyon szép vívódás, ami ezeket a történeteket jellemzi. Én, aki megrögzötten ellenzek minden nyálat, el tudok bűvölődni, amikor a lovagok szerelmi és egyéb megpróbáltatásairól olvasok/hallgatok/nézek valamit, mert egyszerűen van bennük valami. Elkap az az érzés, hogy ott vagyok valami szép, zöld angol tájon, és a karakterekkel együtt élem át az egészet. És ezt meg lehet valósítani modern környezetben – volt pillanat, amikor egyetlen apró rendezői döntésen múlt, hogy Diarmuid unalmas, morcos verőember, vagy mocsokban élő modern lovag lesz. Kis jelenet, két ártatlan embernek nyújtott segítségről, a hozzájuk való visszafordulásról lett volna szó, amit viszont a karakter nem tett meg. Nincs meg a barátsága a Fionnal, és semmi kémiája Gráinne-nel (ami önmagában nem rossz, de legalább már az lenne, ha más nincs!). Gráinne maga egyértelműen az aktív fél az egészben, de ő az eredeti mítoszban is borzalmasan antipatikus, ezt a jó tulajdonságát meg sikerült megtartani, szóval unalmas férfi főhős ide vagy oda, nem tudott meghatni hogy megalázza és pisztollyal fenyegeti a másikat. Az egyetlen, akit ténylegesen kedveltem a filmben, az egyébként Oisín volt: ő tényleg egy jó barátnak és egy rendes embernek mutatkozott végig, aki józanul próbált dönteni. (Azt csak mellékesen teszem hozzá, hogy a színész sokkal jobban nézett ki, mint a főszereplő.) Aonghusnak még voltak jó pillanatai – köze nincs az eredeti szerelemistenhez, de az apa-fia pillanataikban majdnem úgy tűnt, mintha Diarmuidnak lenne személyisége.
Megadom az ír akcentusokat azért élveztem. A háromból egy csillag csak annak jár, hogy szerettem hallgatni.
Mit művelek az életemmel…