New York kikötője (1949) 60% 1★

Yul Brynner valaha volt első filmes főszerepe egyből egy saját stílusában a kellemes középszert megugró mozi csúcsmotívuma lett. Jelenléte nélkül a New York kikötőjét maximum a YouTube-on közzétett, közkinccsé vált amerikai mozik szerelmesei vennék elő néha-néha, így azonban bónusz retrospektív értékeket kap. Ezek közül az egyik, számomra elég meglepő és érthetetlen, de visszatérő kritikai megjegyzés, hogy Brynnernek ekkor még van haja – nem tök mindegy, ekkora homlokkal?

Görénykedést félretéve: Brynner szerintem egy félelmetes fickó, aki akkor is sötét erőket képes áramoltatni pusztán a tekintetével, ha pozitív karaktert játszik. Arcvonásai mélyébe rejtett elfojtott érzelmei és jeges kisugárzása együtt ideálissá teszik őt pszichopaták, velejéig gonosz, de adott esetben epikus hősi karakterek eljátszására is, ráadásul egzotikus megjelenése miatt arab, szláv, de akár még „keletibb” figurák megszemélyesítésére is jó lehet – ezt ki is használták a karrierje során jó párszor.
Jelen esetben ő csak egy a színen forgó megannyi központi szerepet betöltő színész közül, de a jellegzetes női film noir karakterek stílusában is jobb minőséget hozó K.T. Stevens mellett gyakorlatilag ő marad a mozi egyetlen igazán érdekes és értékelhető szereplője. A stílusa jól felismerhető, fiatal, mégis pontosan azt és úgy hozza, amit és ahogy a tíz évvel később készült klasszikus mozijaiban megszerettünk. Ezt nem kell tovább ragozni, Brynner-fanok, ide gyűljetek!
Maga a film viszont önmagában nem nagy dobás. Egy félig-meddig dokumentarista stílusban előadott drogcsempész történetről van szó, amit szokás szerint végigkövetünk a gonosz csempészbanda és az őket hajtó nyomozók oldaláról is – természetesen az előbbi csoportosulás jelenetei az izgalmasabbak és érdekesebbek. A sztori nem kiugróan jó, a filmezés viszont nagyon hangulatos, a zene kimondottan rendben van (Sol Kaplan saját kompozíciói és a cselekménybe épített egyéb betoldások, például Sosztakovics első zongoraversenyének részletei is), egészében érződik a feszültség, szépek és sejtelmesek a sötét jelenetek. Nincs azonban akkora húzása már a filmnek, mint ideális esetben lennie kellene, nem öregedett szépen, vagyis nem tud többet felmutatni, mint a film noir műfajjal szemben támasztott hagyományos elvárások kielégítését. Talán ha többet látnánk Brynnert, róla beszélhetnénk még vonzóbb pozitívumként.

Van a műfajban sok jobb induló, de mint a legendás cowboy első jelentős filmszerepe, nyilvánvalóan számon kell valamennyire tartanunk a New York kikötőjét. Nagyon elszánt régi filmeseknek, rajtuk kívül szinte csak Brynner-rajongóknak javasolnám.