Napfogyatkozás (Elidegenedés-trilógia 3.) (1962) 86% 30★

Mint általában a korszak művész-, de nem szélsőségesen elvont filmjei, Antonioni Napfogyatkozása is szuggesztív erővel vonja magához nézőjét, noha elmesélt történetében, cselekményszövésében, klasszikus értelemben vett látványvilágában sok vonzerő talán nincs. Mégis minden beállítása, minden képe, szereplőinek minden apró, kevésbé vagy egyáltalán nem is jelentős gesztusa hangulatokat, mély érzéseket hordoz magában, amik együtt az idő múlásával a filmre rakódott patinával egyenesen varázslatos élménnyé teszik a Napfogyatkozást.

Az Elidegenedés trilógiába történő besorolás miatt viszonylag gyorsan kézhez kapja a néző a választ, miről is szól lényegében a film: ez a bizonyos elidegenedés, bár felsejlik a látottakból, nem ugrik le a vászonról, rengeteg árnyalata azonban igen. A főhősnő kilép párkapcsolatából, mi a filmmel egy átbeszélt éjszaka hajnalán lépünk be a történetbe – a férfi remél, bár kiszolgáltatott a nőnek, a nő pedig talán maga sem tudja, miért megy, de mennie kell. El, keresztül a zöld, szellős, lankás, gyéren épült, de futurisztikus épületekkel körülvett környéken. Színtelensége ellenére a film gyönyörű, a kora-hatvanas évek modernizmusa keveredik a régi, hagyományos világ részleteivel, ezek hol harmóniában, hol feszültséget keltő ellentétben állnak egymással. Hasonlóképpen a folyton mozgásban lévő, dinamikus, modern munkáját az ezáltal megkívánt, érzéketlenségnek tűnő tárgyilagossággal végző, sportkocsival járó Piero és a lassan andalgó, útkeresése közben egy pillanatra még az afrikai szavannák vélt-valós ősi idilljében is megmártózó Vittoria. Szerelmük, avagy egyikük esetében sem kategorikus vonzódásuk Delon és Vitti párosa által válik hasonlóképpen feszültté. Egyetlen igazán örömteli, boldognak beállított pillanatuk sincs, amiből ne sütne valamiféle disszonancia – köszönhető ez talán annak, hogy a kettejük közötti kémia mintha nem lenne százszázalékos. Kicsit olyanok ők, mint Delon és Marie Laforêt a Ragyogó napfényben: izzás van, de tökéletes, összesimuló harmónia nincs, mintegy érzékeltetendő a nézővel, a mézédes felszín alatt nem az van, amit egy másfél órája bolyongó nő, meg egy folyton rohanó férfi keres.
Az viszont egyértelműen a modern, XXI. századi szemmel hátráltatott néző számára is nagy pozitívum lehet, hogy a korabeli ifjú olasz színészektől nagyságrendekkel frissebb és „korszerűbb” Delon és a csodaszép, de karakteres Vitti forog a színen. Nincs igazán kérdésünk velük kapcsolatban. A mozi másik nagy érdekessége rajtuk kívül a korabeli olasz tőzsde működésének bemutatása: fejvesztetten ordítozó, rohangáló, millió lírákat adó-vevő brókerek siserahada teremti meg azt a káoszt, amiből a kívülálló szemlélő semmit sem ért, de ami őket magukat gazdaggá teszi – ez mintha napjainkra cizellálódott volna, de valójában még mindig pontosan ugyanerről szól a tőzsdézés. Hullámlovaglásról, ami duzzasztja a benne részt vevők egóját, de időről időre tönkre is teszi őket.

Gyönyörű film a Napfogyatkozás, a klasszikus értelemben vett művészfilmek között egy igazán jól értelmezhető, mégis megkérdőjelezhetetlen filmművészeti eszköztárat felvonultató darab. Természetesen ajánlott!
A Cornerfilm-féle magyar DVD-kiadás érdekessége, hogy elérhető rajta a teljes és a csak kicsivel több mint másfél órásra rövidített úgynevezett „TV-változat”. Ehhez kapunk egy régi, de kifogástalan magyar szinkront is, a „rendezői” (gondoltam szerint inkább klasszikus) változathoz csak feliratot. A kiadvány nagylelkűsége ellenére végzetes hibát hordoz magán: ha egyszer a menüben kiválasztottuk, melyik verziót nézzük meg, a másikhoz visszalépni már nem tudunk!