Mindhalálig Rock and Roll (1967) 56% 7★

Én szeretem, ami olasz, ami zene, ami vígjáték, egye fene, néhanapján még belefér némi ügyefogyott kis szerelmi szál is, de ez a film most valahogy nagyon nem talált be nálam.
Először is igazából sokadjára könyörgöm a magyar címadóknak, hogyha már nincs kedvük/tudásuk lefordítani az eredetit, legalább nézzék meg a filmet. Csak egyszer. Vagy legalább tekerjenek bele. Ha ezt egyvalaki is megtette volna, rájöhettek volna, hogy a választott magyar címnek SEMMI köze a történethez.
Csak azért, mert 60-as évek és zene, attól az még nem Rock & Roll. A térképen Olaszországot szíveskedjenek keresni, a zenei irányzatot pedig a pop és a beat irányába tessen szíves belőni legközelebb.
És még ezzel sem lenne önmagában semmi baj, mert ugyan én a 80-as években születtem, de képes vagyok egy-egy jófajta tánczenét élvezni, de ezzel a filmmel (többek közt) az volt a legnagyobb bajom, hogy úgy éreztem, semmi más célt nem szolgál, mint (az egyébként valóban mutatós) Caterina Casellit énekeltetni, mindegy hogyan, mindegy miért. Konkrétan már a befutótól kezdve totálisan céltalannak és stúdiószagú, történetidegen muszájnak éreztem a dalokat. Egyetlen dalon kívül (ami stílusában totál elütött és tényleg dögösen szólt a szerzeteseknél), konkrétan semmi nem mászott a fülembe. Tökéletesen egyforma tinglitanglinak hallottam.
Aztán a film végén utánanéztem annak, amit mindvégig sejtettem legbelül, és megtudtam, hogy Caterina Caselli (aki a filmben is Caterina) olasz táncdalénekesnő, producer, az olasz popzene nagyasszonya, a Sugarmusic S.p.A. elnöke…
Aki ezt nem tudta – mint én – az így járt…
És innentől értelmet nyert minden. Vagyis csináljunk egy filmet neki 1967-ben, az 1966-os robbanása után, hogy a rajongók lássák, hallják, élvezzék. Írjunk mellé egy valamilyen történetet (ami még jó is lehetett volna, ha jól rendezik meg. Az alap például Csokoládé 1967, ami aztán átmegy popmenedzsmentbe, mindenki spoiler és már az elején tudjuk, mi lesz a vége). Rakjunk mellé egy szívdöglesztő olasz srácot – na ő volt Terence Hill – és kész is a katyvasz.
Mario Girotti kapott egy olyan borzasztóan bugyuta hősszerelmes karaktert, ami ahelyett, hogy lángra lobbantott volna (ahogy egyébként ő bárhol és bármikor), a sajnálat könnyeit csalta a szemembe, amiért el kellett játszania a bábot a „híres énekesnő” mellett. :(
Szóval a filmet csak azoknak ajánlom, akik:
1. Ismerik és szeretik Caterinat, mert ez film róla/neki szól.
2. Akik annyira szeretik a Ki mit tud-os táncdalokat, hogy csak ezért meghallgatják a filmet.
3. Akik teljessé akarják tenni a Terence Hill életművüket (mint én), és ezért mindent megnéznek tőle.

Bárgyú és túlságosan egyszerű kis történet. Volt pár jó dal benne. Más pozitívumot nem igazán tudnék mondani róla. A legtöbb szempontból közepesnek mondanám, de a sztori nagyon lehúzta nálam az összképet.