Merénylők (1972) 60% 2★

Costa-Gavras Z-jéhez képest ez egy kevésbé ikonikus, de a modern néző számára sokkal jobban befogadható politika thriller, látleletet a politikai összeesküvés természetéről, de főleg a benne résztvevők motivációiról, lehetőségeiről, esetleges nézeteiről és az általuk teljesített kötelességekről. Legfőbb erénye, hogy erkölcsi szempontból nem fekete-fehér, nem is idealista, és főleg nem akar mindenképpen nevükön nevezett politikai oldalak elé negatív vagy pozitív előjelet tenni pusztán a történetben betöltött szerepük miatt.

Mindezért cserébe a Merénylők nem egy pörgős film. Mint a politikai thrillerek általában, javarészt beszélgetésekből, az elhangzott, amúgy finom és illedelmes mondatokba bújtatott célzások és fenyegetések súlyából táplálkozó alkotás, aminek a csúcspontjain rövid ideig tartó, kevéske akciót láthatunk csak – mindez nem is hiányzik, de érdemes tisztában lenni azzal, hogy nem mindig szórakoztató szellemi kihívás elé állít minket a vele töltött két óra.
Megint csak cserébe a mozi fináléja idejére óriási csavart kapunk jutalmul, illetve egy nagyon érdekes jellemfejlődési ívet a főhős részéről: Darien egyszerre hős és antihős, egy szerencsétlen, sikertelen, nagyon is valóságos alak, aki papíron, politikai szempontból (mondjuk egy Costa-Gavras sztori esetében) jó oldalon áll és ez elég lehetne a megdicsőüléséhez, de ebben a filmben végre az ő erkölcsei sem makulátlanok, viselkedése is hagy kivetnivalót maga után. A politikacsinálók ilyenek, hiába állnak a vélt-valós igazság oldalán, ha ők maguk is kibúvókon keresztül, megalkudva, szemet lehunyva, néha élősködőként lehetőségről lehetőségre élik életüket. Trintignant számára ez az öngyűlölettel küszködő protagonista ideális karakter, nincs is semmi hiba a játékában, bár itt is látni vélem, hogy az idő múlásával már ő sem tudta csak úgy kisujjból élettel megtölteni a neki írt figurákat a vásznon.
Rajta kívül azért nehéz bárkit is felemlegetni a szereplők közül, mert a történet jellegéből fakadóan nagyon sokan mozognak egyszerre a színen. Annyi biztos, hogy a karrierjének kezdetén lehengerlő alakításokat nyújtó, majd a későbbiekben inkább politikai aktivitása miatt figyelemfelkeltő Jean Seberg itt nem csinál semmi különöset, egész lényéből elveszett már az a báj, ami miatt bárki beleszerethetett a Kifulladásigban. Volonté sajnálatos módon ugyanolyan egydimenziós idealista politikus lett, mint Yves Montand a Z-ben, talán üde színfoltként még Roy Scheidert lehetne hivatkozni, aki korrekt módon hoz egy nem túl nagy, de a sztori egészében fontos szerepet – feltűnése egy echte francia moziban igazából izgalmas színfolt.

A film egészét illetően nem lehet azonban elsiklani afelett, hogy a hetvenes években szinte tömeggyártott, politikai összeesküvésekkel átszőtt francia bűnügyi mozik általános színvonalát nem tudja átlépni. Hiába teljesít egy feladatot jobban, mint a Z, messzemenően hiányzik belőle annak ikonikussága, a belőle sugárzó nagy érzések, erőteljes benyomások sora. A Merénylők ráadásul könnyebben is fullad unalomba, és talán már a forgatókönyv szintjén ráfért volna valamiféle feszesítés. Éppen ezért végül is hét pont, de aki kicsit is érdeklődik a Z iránt, okvetlen nézze hozzá ezt a filmet is!