McQueen (2018) 81% 8★

Nos.Miután vége lett a filmnek azon kezdtem el gondolkodni, hogy a mostani nagy tehtségek pl. Virgil Abloh vagy Hedi Slimane mennyire sehol nincsenek McQueenhez képest. Nem vitatom egyikük munkásságát sem, hisz nyilván nem véletlenül tartanak ott a karrierjükben ahol, bár szerintem Abloh esetében ennek nagyobb szerepe van annak, hogy az Off_white felkapott lett az influencerek körében, de ebbe most ne menjünk bele. Térjünk vissza Leehez. Ő egyszerűen egy olyan, nyers, megkérdőjelezhetetlen zseni volt ebben a szakmában, ami talán 50 évenete ha egy születik. Sokkal inkább volt művész, mint divattervező. A kollekciói magával a bemutatóval kapták meg végleges értelmüket. Rengeteg ember isteníti Mary Katrantzou-t a harsány, színes, és meghökkentő mintái miatt. Nos, szerintem ezek az emberek nem látták Lee Plato's Atlantis nevű kollekcióját, ami szerintem a zsenialitásának (és sajnos életének is) a csúcsa volt.
Sajnos McQueen nagyon sokat küszködött, édesapja soha nem értette meg teljesen fiát, és nem is igazán merte felvállani önmagát előtte. Fiatal korában a család egyik rokona is bántalmazta, ez is mély lelki sebeket okozott neki. A birodalmát valóban a semmiből építette fel, hisz az első kollekcióit még szó szerint szemeteszsákokból készítette. Igazából azt hiszem, hogy itt most be is fejezem az értékelést, mert még órákig tudnám folytatni. A film zseniális, gyönyörű a képi világ, gyönyörűek a baráti visszaemlékezések, na és a zene…
MINDENKI nézze meg, akit csak egy kicsit is érdekel a divat, és, hogy mi van Coco Chanelen meg Yves Saint Laurent-en túl…

Az elmúlt hetekben vagy 83-szor láttam különböző filmek előtt ennek a trailerét, ami szép volt és érzelmes (mondjuk eléggé melodramatikus is), úgyhogy el is mentem megnézni a filmet.

Voltak kétségeim, jó lesz-e ez nekem, mert amúgy annyira érdekel a divat meg a divatcsinálás, hogy semennyire (se nem követem, se nem utálom, se nem lázadok ellene fenenagy individualizmusomat bizonyítandó – csak simán nem érdekel). Aztán elég jó lett nekem – mert megláttam most, hogy néhány esetben (McQueen esetében biztos) a divattervezés ugyanúgy lehet művészet és önkifejezés és őrült közölni-vágyás és monománia, mint más esetekben az irodalom vagy a zene vagy az akármi.
És igazából akár még szomorúbb és illanóbb is ez, mint a többi művészeti ág – egy divatbemutató (gondolom), csak egyszer van, aztán vége, és ott marad utána a kurvanagy üresség, meg a kényszer, hogy a jövő hónapra már megint új kollekciót kell tervezni, mert munka ez is.

Meg persze közben megtudtam dolgokat McQueenről is – a film szépen végigköveti a nyomi londoni proligyerek útját a kezdeti próbálkozásoktól a váratlan sikerig, mégsem csak a meg nem értett zseni szokásos története ez – mert lehet, hogy zseni is volt, de igazából főleg egy sima ember volt ő is – magányos, kaotikus és ellentmondásos, tele sötét fantáziákkal és a vággyal, hogy valami olyat csináljon, ami nélküle sosem létezhetett volna. (Asszem, ez sikerült is neki.)