Georges Guichard, a romantikus moziplakát-festő a Saint Lazare pályaudvar mozijában megismerkedik az elegáns Yolande-dal, aki házas és a külvárosban él. Rövid találkozások, lopott pillanatok és titkos látogatások során lassan kibontakozik kettejük románca.
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Erős, átütő hangulattal és nagy érzésekkel teli film ez, ami egészében mégsem válik igazán zseniálissá – ellenben egy újabb Trintignant-sziporka, ami megint csak bizonyítja színészi képességeinek nagyságát. Mindez természetesen nem tudja az Előzés színvonalára lökdösni a Les Pas perdus-t, de attól még elsőrangú vintage-filmélmény, csipetnyi magyar vonatkozással nyakon öntve.
Ha valami negatív irányba húzza a mozi végértékelését, akkor az a témája, pontosabban az azzal kapcsolatos meglepően kevés mondanivalója: egyrészt házasságtörő szerelemről, másrészt idősebb nő és fiatalabb férfi szerelméről szól, ami sok veszélyt és izgalmat, szellemit és fizikai egyaránt hordoz magában, itt mégis kissé lagymatagnak tűnik a kivitelezése. Michéle Morgan, legyen bármennyire is jó színésznő papíron, alig van jelen a vásznon, a mozi főhőse egyértelműen Georges, aki kezdeményez, cselekszik, helyezkedik, aztán természetesen szenved – az asszony drámája nincs ennyire egyértelműen elénk tárva, nem tagadja a mozi, de egyértelműen félretolja egy divatosabb és akkor-ott vélhetően jobban eladható dramaturgia kedvéért. Ez érzésem szerint jó húzás, ugyanis Trintignant, mint hánykódó, útkereső, megbántott, reménytelen szerelmét a legutolsó pillanatig kiteljesíteni vágyó férfi telitalálat – két évvel vagyunk ekkor az Előzés után, ő mégis mintha egy évtizedet öregedett volna lélekben és fizikailag egyaránt, zseniális a pali minden pillanatában.
Mivel a jelzett reménytelen, halálra ítélt viszony vékonyka, ad nekünk a film cserébe egy hatalmas kóstolót a hatvanas évek közepének párizsi pezsgéséből. A korabeli városi lét nagyon erősen rímel a régi filmekből ismerős budapesti hétköznapokra, megtoldva ezt egy nagy adag lüktető életigenléssel, egyfajta szellemi örökifjúsággal, csillogással. A rendezés és az operatőri munka remekül megfogta a kispénzű, de nagyokat érző városi ember mindennapjainak esszenciális pillanatait, ahogy bánatában vagy éppen boldogságában járja a várost, utolsó garasaiból iszik egyet egy teraszon, vagy adott esetben céltalanul ténfereg a pályaudvaron és várja, kivel sodorja majd össze a vaksors.
Az atmoszférát nagyon jól támogatja az egyébként egész életművében klasszikus zenei fordulatokat és szerzeményeket dzsesszesítő Jacques Loussier zenéje – vidám és zaklatott, derűs és sötét, nyugtalanító és ellazító, csodálatos háttér, ami megint csak megnyomja kicsit azt a tollat, ami magát a történetet elég haloványan vetette papírra…
Emlékezzünk még meg Catherine Rouvelről is, akit ugyan Mazurkának becéznek, de a karaktere mégsem lengyel, hanem magyar, és a film közepén beszél is magyarul – meglepően jól, tisztán, csak egy icipici akcentussal nehezítve. Sajnos nem tudom, rendelkezett-e magyar felmenőkkel, de az itt látottak alapján fogadnék rá.
Pusztán a feldolgozott téma mentén haladva szerintem könnyű elengedni ezt a filmet, de a prezentáció minősége kimondottan jó, Trintignant miatt erős hetes.
