És Isten megteremté a nőt (1956) 75% 10★

Nagyon erős a kísértés egy újabb „tízcsillag” kiosztására, gondolkodom is, mi lesz itt a helyes ítélet – ezzel együtt is természetesen nem lehet kérdés, hogy az És Isten… egyike a XX. század legnagyszerűbb filmjeinek, bár a modern néző viszonylag nyugodt tempóját és a benne ábrázolt női-férfi harcot obskúrusnak fogja látni, de szerintem nem is ez volna itt a lényeg.

A legnagyobb döbbenetet számomra az a felismerés okozta, hogy a nagyon ifjú és nagyon veszélyesen csodaszép Brigitte Bardot talán a rendező és a saját tudtán kívül is pontosan azt a szerepet játssza, amivel James Dean nagyjából éppen ezzel a filmmel egy időben megcsinálta magának a halhatatlanságot. Juliete karaktere tulajdonképpen egy teljesen tipikus, és a múlt század közepén egyre fontosabbá, érdekesebbé váló dühös, kilátástalan fiatal, aki haragban áll a világgal, nem találja benne helyét, de alapvetően nincs is benne ártó szándék vagy valódi gyűlölet – ha árt környezetének, akkor inkább a boldogságot sürögve-forogva kereső, körülötte támadó forgószél az, ami a bajt csinálja, és hát megfejelvén a problémát: ő még ráadásként egy gyönyörű, vonzó, korosztálytól függetlenül minden férfit magába bolondító nő is egyben.
Szóval Juliete, bár értjük, hogy dologtalan csitriként intrikálja végig három, belé fülig szerelmes, majd a cselekmény egy-egy pontján emiatt jó nagy slamasztikába is kerülő férfi életét, azért azt is fel kell ismernünk, hogy a folyton táncra vágyó, az örömöt és boldogságot gyorsan és könnyen megkapni vágyó szegény és szerencsétlen bohém lányka figurája egy félig-meddig idealista kortünet. A fennálló renddel és szokásjoggal szembenálló, nagyon egyszerűnek tűnő szabadságvággyal megvert lénye tényleg nem üt el jelentősen Marlon Brando és James Dean lázadóitól, az egyetlen keret, amit velük ellentétben képtelen legyőzni még a film meta-síkjában, az író-rendező Roger Vadem és Raoul Lévy agyában is*, az a neme – mert a nők sorsa, úgy tűnik, bizony ez.
A mozi egyéb vetületeiben nem lehet nem odaadó rajongással beszélni a színészi játékról. Curd Jürgens és Christian Marquand zseniális, öröm nézni minden mozdulatukat. Az ifjú Trintignant szelíd gyermeki lényének egy új rétegét hántja magáról le, ez megint egy megismételhetetlen, a tőle elvárt jellegzetes alakításoktól drasztikusan különböző és emiatt lenyűgözően friss szerepformálás. Hagyományosan Bardot-ra kérdéses pontként szoktak hivatkozni, de szerintem teljesen rendben van, amit csinál – jelenléte, az önmaga által a szerepbe öntött nyers indulat bőven elég ide. Elfogadom, hogy a színészi teljesítménye nem verdesi a csillagos eget, de ez esetben azt is tessék elfogadni, hogy Juliete ő maga. A finálé vad táncos jelenete egészen zseniális, a belőle sugárzó tomboló energia és erotika ugyanolyan erővel tolja fel a nézőben az adrenalint, mint Trintignant és Jürgens feszült szembenézése a férfi számára legveszedelmesebb belső ellenséggel: az állatias vágyakozással teli még állatiasabb féltékenységgel.

Ha valaki nem kíváncsi a románcra, meg a szerelmi évődésre, nézze a színészek, vagy a szép fényképezés, remek környezet és korszellem végett. Mindenképpen fogunk benne találni megragadó motívumot – talán akkor nem, ha el vagyunk szokva a régi moziktól, de ez kizárólag kondíció kérdése. Én mindenkinek szívesen ajánlom!

*A film eléggé odavetettnek ható lezárása nem utal másra, mint Juliete behódolására, amit nem tartok ugyan hibának, de nyilvánvalóan elveszik általa a mozi úgymond feminista értelmezésének lehetősége. Bár ez egyébként is kérdéses volt, hisz Juliete viselkedése nem ébreszt ösztönös szimpátiát a nézőben, így… hát legalábbis nehéz feladat feminista szólamokat belelátni az alkotásba.

Nehéz úgy igazán mit mondanom erről a filmről, mert a címmel ellentétben (nekem) nem mondott valami sokat a női lét ősi alaptermészetéről, amit meg mégis mondott, az nem volt sem túl okos, sem túl hízelgő. De nyilván Brigitte Bardot a lényeg, akivel ez volt az első ismerkedésem, és tényleg bájosan természetes, vonzó és karakteres, mint valami nimfa. Sosem volt titok, hogy nem egy csodálatos színésznő, és a karaktereit a legtöbbször a személyére írják, ennek a filmnek a rendezője (vagyis az akkori férje) is azt mondta róla, hogy „nem játszik, csak van”. Mindent összevetve kedvelem őt, úgyhogy lehet, hogy egy-két másik filmjével még megpróbálkozom.

És Vadim megteremté Bardot-t. Azért komolyan kellett az ő rajongó tekintete, hogy ebből az átlagos csajból szexbombát csináljon.