Legkedvesebb ellenségem (1999) 83% 11★

Hajlamosak vagyunk a mai világban kissé felszínesen és önkényesen dobálózni a zseni és az őrült jelzőkkel, ezzel is erodálva valódi jelentéstartalmukat. Az igazi zsenik és az igazi őrültek ritkák, még ritkábbak az őrült zsenik, és ha valakiben élne ilyen jellegű kétely, velük bizony nem akarunk találkozni – Klaus Kinskiben is cinikusan szólva az az egyik legjobb tulajdonság, hogy már csak tisztes távolból, a róla készült filmfelvételeken futhatunk vele össze.

Azokban azonban csodát látunk. Valószínűleg a XX. századi filmtörténet egyik legfontosabb együttműködése volt a Herzog-Kinski páros által készített öt mozifilm. Úgy tartják, két őrült zseni összecsapásainak sorozatából születtek meg ezek a filmek, de inkább tűnik úgy, hogy egy lehetetlenül ambiciózus és egyedi látásmódú rendező képes volt kihozni a legjobbat egy őrült zseniből, miközben elszenvedte annak legrosszabb indulat- és dühkitöréseit is. Nem kérdés, hogy erről önmagában érdemes lehet filmet forgatni, az azonban igen, milyen lehet ez a film – miről és kiről szólhat, mit mondhat és mit nem mondhat el, egyáltalán, kinek a nézőpontjából kell bemutatnia ezeket a termékeny és szörnyű esztendőket?
A Legkedvesebb ellenségemnek ezen fenti kérdések az egyedüli buktatói. A sztorikat Werner Herzog és néhány megszólaló meséli el – jóval kevesebb, mint ahányan látták, átélték, megtapasztalták Kinski terrorját. A gondolatok, emlékek is Herzog sajátjai, ő maga mondja kamerába a saját maga által rendezett filmben. Nem egyéb mindez egyfajta visszaemlékezésnél, első kézből érkező nosztalgiázásnál, amivel Herzog mintegy elengedi magától a forgatáskor már nyolc éve halott Kinski egyszerre felemelő és nyomasztó emlékét.
Ennek megfelelően az információtartalom kissé szűkös és óvatos. Nem megy bele Kinski viseltes magánéleti dolgaiba, az egyetlen igazán érdekes és újszerű adalék vele kapcsolatban az, hogy szeretett pózolni, illetve hogy a híres-hírhedt emlékiratainak java kitaláció volt (történetesen együtt ötölték ki Herzoggal). A forgatásokról származó anekdoták nagyon érdekesek, ilyen téren természetesen a Fitzcarraldo és az Aguirre kapcsán felszínre kerülő sztorik a legizgalmasabbak, de nem tudom, ezek és az ezek kapcsán bevágott werkfilmek mennyire jelentettek újdonságot 1999-ben.

Várakozásaimmal ellentétben a Legkedvesebb ellenségem nem annyira átütő, de még mindig nagyon érdekes és élményszerű doku. Klaus Kinski személye még mindig megérne egy ambiciózus, sok megszólalót megmozgató, akár tabudöntögetésre is hajlandó összegzést, de Herzog abban a tekintetben tökéletes munkát végzett, hogy sosem kívánta az emberileg gyenge és vélhetően pszichésen is sérült, terhelt Kinskit a színészként abszolút halhatatlan Kinski fölébe helyezni. Ez így helyes, hisz mi már élvezhetjük azt a luxust, hogy csak utóbbival kell találkoznunk – és az utóbbi bizony tényleg zseniális.

A film legélvezetesebb részei a bemutatott archív felvételek Kinski fékevesztett tombolásáról a Jézus-turnéján vagy a Fiztcarraldo forgatásán; ezek az őrjöngő dührohamok meglehetősen félelmetesek, mégis van bennük valami rettentően vonzó.
Ellenben némileg zavarbaejtő, hogy Herzog, maga lévén az író, a rendező, a narrátor és az interjúalany is, vajon kivel is társalog? A jelenetek nagy részében David Attenborough-i beállításokban beszél látszólag valakihez a kamera mögött, miközben világos, hogy nincsen ott senki. Kevés beszélgetőpartnert talált (őket is talán csak falból szólaltatja meg, szinte egész végig kizárólag Herzogot halljuk), a legkínosabb a nyitójelenet, ahol Münchenbe, egy korábbi közös lakhelyükre érkezünk, és a jelenlegi lakóknak mesél Kinski ottani működéséről. A hallgatóságot jól láthatóan alig érdekli az egész, semmi közük hozzá, illedelmesen végighallgatják Herzogot, hogy annak legyen kihez szólni.
Kis rosszindulattal azt is mondhatjuk, Herzog csinált egy filmet Kinskiről, hogy önmagáról beszélhessen. Persze a film implicite állítja is, hogy Herzog legalább annyira ego- és megalomániás, mint Kinski volt, és a rendező láthatóan nem is csinál ebből problémát. Engem – ugyan a filmjeiért rajongok – mindig feszélyez, sőt zavar a sima modora, Kinski nyersesége és lobbanékonysága mellé téve pedig meglehetősen hamisnak hat, és időnként már-már gyomorforgató szentimentalizmusba fordul.
Mindenesetre így is nagy élmény a Kinski személyét körülvevő legendák bizonyítékaival szembesülni, főleg, ha az ember kicsit is vonzódik az efféle messiástudatú, végletesen narcisztikus és öntörvényű szörnyetegekhez.