Legkedvesebb ellenségem (1999) 84% 10★

A film legélvezetesebb részei a bemutatott archív felvételek Kinski fékevesztett tombolásáról a Jézus-turnéján vagy a Fiztcarraldo forgatásán; ezek az őrjöngő dührohamok meglehetősen félelmetesek, mégis van bennük valami rettentően vonzó.
Ellenben némileg zavarbaejtő, hogy Herzog, maga lévén az író, a rendező, a narrátor és az interjúalany is, vajon kivel is társalog? A jelenetek nagy részében David Attenborough-i beállításokban beszél látszólag valakihez a kamera mögött, miközben világos, hogy nincsen ott senki. Kevés beszélgetőpartnert talált (őket is talán csak falból szólaltatja meg, szinte egész végig kizárólag Herzogot halljuk), a legkínosabb a nyitójelenet, ahol Münchenbe, egy korábbi közös lakhelyükre érkezünk, és a jelenlegi lakóknak mesél Kinski ottani működéséről. A hallgatóságot jól láthatóan alig érdekli az egész, semmi közük hozzá, illedelmesen végighallgatják Herzogot, hogy annak legyen kihez szólni.
Kis rosszindulattal azt is mondhatjuk, Herzog csinált egy filmet Kinskiről, hogy önmagáról beszélhessen. Persze a film implicite állítja is, hogy Herzog legalább annyira ego- és megalomániás, mint Kinski volt, és a rendező láthatóan nem is csinál ebből problémát. Engem – ugyan a filmjeiért rajongok – mindig feszélyez, sőt zavar a sima modora, Kinski nyersesége és lobbanékonysága mellé téve pedig meglehetősen hamisnak hat, és időnként már-már gyomorforgató szentimentalizmusba fordul.
Mindenesetre így is nagy élmény a Kinski személyét körülvevő legendák bizonyítékaival szembesülni, főleg, ha az ember kicsit is vonzódik az efféle messiástudatú, végletesen narcisztikus és öntörvényű szörnyetegekhez.