Orvlövész tartja rettegésben a várost. Áldozatait a társadalom különböző rétegeiből szedi, és úgy tűnik, hogy semmilyen kapcsolat nincs közöttük. Ám amikor a nyomozók az áldozatok múltját kutatják, rájönnek, hogy nagyon is van. Egy fiatalkori botlás következményeként kerültek fel az orvlövész… [tovább]
Látszólag ok nélkül (1971) 2★
Szereplők
Rendező
Operatőr
Zeneszerző
Várólistára tette 3
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
1 hozzászólás
Kellemes, kora sztenderdjeinek abszolút megfelelő francia bűnügyi thriller – a főszerepben Jean-Louis Trintignant, szóval nagyon nagy baj ebből nem sülhet ki, legrosszabb esetben is nézegethetjük a múlt század egyik legjobb színészét. Szerencsére rajta kívül van itt még egy mentőtényező, úgyhogy az eddigi 40 százalékos eredmény félrevezetőnek tűnik, ha nem is teljesen indokolatlan…
Nos, ez a bizonyos hetvenes évekbeli francia bűnügyi thriller sok mindent jelenthet. A korszak európai filmje rengeteg hatásból táplálkozott, rengeteg egyéni, talán túlságosan is egyéni látásmóddal felvértezett rendező forgolódott a színen, akik mai szemmel nézve egészen meglepő dolgokat is megtehettek. Philippe Labro filmográfiája nem nagy és nem is jelentős, de itt viszonylag stabil alapanyagból, egy Ed McBain regényből dolgozik, figyelemreméltó színészgárdával. Rendezőként a teljesítménye rendkívül ingadozó – sok a furcsa, hányaveti megoldás és vizuális elem, a második gyilkosság a medencénél konkrétan nevetségessé válik, ugyanakkor emlékezetes jelenetből is jutott ide bőven, gondoljunk például arra a pár percre, amíg Trintignant az öböl körül futva üldözi a merénylőt.
Minden más azonban helyén van, a színészek munkája kikezdhetetlen, Carla Gravináért muszáj megbolondulni, Trintignant pedig egyenesen brillírozik, sőt, ezzel a fülledt riviérai miliővel és az egész jelleméből áradó keménységgel és hidegvérrel mintha valamiféle Piszkos Harry utánérzést látnánk, sőt, a két mozi között tagadhatatlanul létezik egy nyilvánvaló hangulati, vizuális, stilisztikai hasonlóság.
Az igaza aduász azonban Morricone zenéje. A figyelőim emlékezhetnek rá, hogy én gyakrabban szidom, mint dicsérem őt, de ide zseniális soundtracket heggesztett, ami mintha megint csak táplálkozna kicsit az amerikai kollégák korabeli kompozícióiból. Ez a zeneiség, Labro csapongó, de mindig szép és élénk képei, a színészi munka látványos európaisága együtt még valamiféle Argento-i ízt is ad a filmnek, ami így tényleg érdekes és különös katyvasszá válik – mindamellett, hogy mint írtam, tipikusan és nagyon látványosan igazi hetvenes évekbeli francia bűnügyi thriller.
Ha találtam volna belőle rendes magyar kópiát (most csak egy rendkívül gyenge, talán Google Translate-tel készült magyar feliratra futotta), én merném ajánlani a műfaj kedvelőinek, de tulajdonképpen még így is, az interneten nincs lehetetlen.
