La morte ha fatto l’uovo (1968) 47% 3★

Fokozottan nem egyszerű eset, amennyiben emlegeti a kritika vele kapcsolatban Antonionitól kezdve Bunuelen át Lynch-ig a teljes mainstream által is elfogadott művészfilmes világot, pluszban ez az egész giallo dolog ígér nekünk mindenféle testhorrort meg szexuális tartalmat, aztán a végeredmény így is úgy is egy nagyon zavaros, szépen komponált, de semmi esetre sem felkavaró mozi – még ha ennek lehetősége amúgy meg is lett volna benne.

Ami elsőként jó, az a film technikai oldala. Nagyon szép, eredeti, izgalmas szögekből filmezett és megkomponált képek váltogatják egymást, olykor kimondottan elvontan esztétikus hatást keltve. A vágás ehhez igazodva szintén direkt nehezíti a cselekmény és a konkrét tartalom értelmezését, de cserébe tud egyfajta izgalmat generálni a nézőben. A zene egyenesen fantasztikus a maga avantgárd módján, sokkal mélyebben borzolja az ember idegeit, mint a konkrét mozi.
Csak hát maga a konkrét mozi a fent említett ígéretekhez képest megdöbbentően vérszegény lett, pedig 1968-ban már sokkal többet elbírt volna a vászon. Igaz ez a giallóban elvileg aktív összetevőként jelenlévő horror elemekre, a borzongatásra, a fülledt erotikára vagy éppen hogy túlzott szexualitásra – ez első blikkre mind hiányzik innen, és vélhetően akkor is hiányolnánk, ha nem az előzetesen összeolvasott, akár korabeli, akár retrospektív kritikákra építve ülnénk le elé…
Azt egyébként érdekes látni, hogy a hatvanas évek végére az európai film ugyanúgy felült erre az egész acid-vonatra, mint az amerikai, de ha pusztán a La morte ha fatto l’uovoalapján kellene megítélnem ennek a mozgalmi filmezésnek a sikerét, azt mondanám, erőltetett és vérszegény az interpretáció. Ennél sokszorta fülledtebb és veszedelmesebb például A medence, amiben Delon még meg is szadizza kicsit a büntetésre vágyó Romy Schneidert, pedig az a film egy szimpla francia thriller. Biztosra veszem, hogy horror és keményvonalas bűnügyi fronton is megvannak az ennél átütőbb indulók, ami pedig a mozi művészfilmes vonulatát illeti, hát… nem vagyok benne biztos, hogy okos dolog egy lapon emlegetni mondjuk Antonionival.

Nem estem hanyatt, bár az látszik, hogy sok szempontból is érdekes, a nagyközönség elé szánt mozikhoz képest valóban kuriózumként is felfogható darab Giulio Questi rendezése. Trintignant jól hozza benne a pszichopatát, de igazán elmélyült színészi alakításról azért nem beszélnék sem az ő, sem Lollobrigida esetében. Ezen az elvont fronton szerintem a franciák jobb indulókat tudnak rajthoz állítani, giallo műfajban pedig még nézelődnöm kell…