Jó estét, Mrs. Campbell! (1968) 91% 11★

Az első negyed órában ugyan kicsit szíven ütött a felismerés, miszerint a Mamma Mia! kreatív stábjának anno tulajdonképpen annyi volt csak a feladata, hogy az Abba dalait összehozzák ennek a filmnek a sztorijával, de szerencsére a néző nagyon hamar elengedi ezt a gondolatot. A Jó estét, Mrs. Campbell! egy fantasztikus vígjáték abból a korszakból, amikor a műfajt még nem lengte körbe az elmúlt húsz évben ráragadt lesajnáló nézői attitűd. Ez egy nagyon sikerült, rendkívül bájos és nagy volumenű komédia, ami máig is száz százalékban megállja a helyét.

Alapkonfliktusát a Mamma Mia! párhuzammal talán már le is lőttem, de ez ne zavarjon minket. A film legérdekesebb ajánlata talán a benne összeboronált színészgárda, akik a korabeli mozi különböző szegmenseiből érkeztek: hogy mást ne mondjunk, Telly Savalast viszonylag ritkán látjuk vígjátéki környezetben, és itt is inkább egy mélyebb, szenvedő férfifigurát alakít – ellenpontja Phil Silvers, aki viszont igazi komikus, és ide is a rá jellemző stílust, előadásmódot hozza. Ráadásként, miközben tutyimutyi és valóban vígjátéki karakter, figurája éppen a férfiúi teljesítmény azon szféráiban jelenik meg kimagasló egyéniségként, amikbe a vérbő macsó Savalas belebukott. Szóval egészen érdekes disszonanciák hatják át a filmet már a szereplőválogatás szintjén is, a továbbiakban Peter Lawford mintha a szegény ember Cary Grantje akarna lenni, Philippe Leroy pedig francia létére olaszabb még magánál Lollobrigidánál is, és akkor az amerikai nőbrigádról még nem is beszéltünk.
A témát illetően a felvetett probléma tulajdonképpen valid és a nevetséges felszín alatt elég komoly is: a háború alatt Európába érkező, ideig-óráig itt tébláboló amerikai katonák alighanem sokfelé potyogtattak el a filmben látotthoz hasonló ajándékokat, ám az általuk hátrahagyott anyák és gyermekek sorsa nem mindig lehetett egyszerű, főleg az olyan társadalmakban, ahol a kis közösségek nem bántak kesztyűs kézzel a bukott nőkkel, balkézről született porontyokkal.
A mozi szinte bevonzza a nézőt a saját kis világába. Az olasz kisváros annak ellenére tipikus és ismerős, hogy nyoma sincs rajta a közismert olaszos sztereotípiák túlhangsúlyozásának, a film minden részlete nagyon ízlésesen kerüli a túlzásokat, a humor nagyrészt a kialakult szituációk és a szereplők által azokra adott válaszok mentén bontakozik ki, de mindig következetes és ízléses keretek között. Lollobrigida és Margolin között kialakul valamiféle anya-lánya dráma, ez érdekesen visszahúzza a földre a humoros vetületet, de Savalas belső harca a saját férfiasságával még érdekesebb vonulatnak hat.
A filmezés minősége szép, a rendezés elsőrangú, így a kétórás műsoridő egyáltalán nem tűnik soknak vagy elnyújtottnak, végül minden körbeér. A humor alapvetően önfeledt és bájos szórakozássá teszi a Jó estét, Mrs. Campbell!-t, de a végén egyáltalán nem érezzük azt, hogy súlytalan és habkönnyed, másnapra elfeledhető élményben lett volna részünk. A színészek briliánsak egytől egyig, aki érzékeny az efféle nagy, de elsőre kevésbé nyilvánvalóan látványos művészi teljesítményekre, itt lesz miben gyönyörködnie.

Maximálisan ajánlott, kiváló darab!