Hatosfogat (1939) 75% 22★

Addig a pontig, míg el nem indult a kocsi a városból, simán megadtam volna a 10 csillagot neki. Néztem az utasokat, ahogy kerülnek elő sorra és éreztem, hogy ebből a kis csapatból egy piszok jó kamaradráma kerekedhet. Ugyan mai szemmel a figurák kicsit sablonosnak tűnhetnek, néha már-már karikatúraszerűek, de ne felejtsük el, hogy 1939-ben járunk. Akkoriban a nem túl beszédes magányos hős, a megmentésre váró életképtelen lányka és egy nagyon-nagyon gonosz főgonosz nem túl mély szerepei voltak a westernek középpontjában. Erre itt ez a film, ahol megteszik főszereplőknek az összes létező vadnyugati mellékszereplő karaktert. És működik.
Aztán jött John Wayne… Elsőre erős fejfogásomba került ahogy a winchestert pörgetve megjelent (ami megintcsak mai szemmel és első ránézésre viccesnek tűnik) és nem akartam érteni, hogy ő most mi a bánatnak kellett ebbe a csapatba, teljesen felesleges, és csak azért van itt, mert kell egy fő-főszereplő, kell egy John Wayne?! Aztán megintcsak rájöttem, hogy nem. Egyrészt ő itt még piszkosul nem a nagy név, nem egy fogalom, csak egy szereplő, akinek lett egy piszok menő belépője; másrészt a szerepnek igenis lett értelme, és jó, hogy ott volt ő is ellenpontnak, mert különben meg is őrültem volna egynéhány irritáló szereplőtől.
Akit mindenképp ki kell emelnem, az az iszákos doki és az elüldözött örömlány. Fantasztikusak mindketten. A doki szinte állandó humorforrásként funkcionál, ugyanakkor a spoiler és a spoiler utáni jelenete hihetetlenül emlékezetes. A Dallast játszó Claire Trevor pedig brilliánsan játsza a kitaszítottat, aki egyszerre erős és törékeny, aki ha kell, pimasz, ha kell, meghúzza magát és a végletekig jóságos az érdemtelenekkel is, aki egyszerűen csak próbál boldogulni egy mocsok világban – emberként.
Aki rettenetesen irritált, az a spoiler katonafeleséget játszó Louise Platt volt, de nem a színésznő, hanem a szerepe. És ugyanígy bosszantott a szerencsejátékos Hatfield (vajon ő is ilyen Hatfield? ), és a bankár is, akik egytől egyig azt a réteget és viselkedésmódot spoiler képviselték, akiktől a gyomrom forog. És mivel ez volt a cél, így megintcsak dicséret illeti John Fordot, mert nem egy nagy gonoszt testesített meg senki sem, hanem emberek voltak valamennyien. Szerethetőek, gyűlölhetőek, megérthetőek, de semmiképp sem egysíkúak és ami még izgalmasabb a korban, hogy változásra képesek.
És persze ott van még egy epikus spoiler jelenet is a végére, ahol a látvány élvezetén túl még az járt a fejemben, hogy az akkori kaszkadőröket még a maiaknál is jobban becsülöm, amiért töredék pénzért vállaltak a mainál ezerszer nagyobb életveszélyt.
Lehet, hogy nem a legjobban öregedett, lehet, hogy azóta születtek kategóriájában szebbek, jobbak, de mégiscsak egy stílusteremtő és az adott kor kereteiből kilépő alkotásról beszélünk, ami megérdemli, hogy ne feledkezzünk meg róla.

Jó kis western volt. Pörgős, főleg az indiános résznél. A csoportdinamika is tetszett, jó kis csapatot rántottak össze, különféle szerzetekkel, archetípusokkal. A dokit nagyon bírtam benne. Bár azért azt viccesnek találtam, hogy a 32 éves John Wayn-t Kid-ezték. Azért neki veretesebb nevet is kitalálhattak volna, mert ezen mindig elmosolyodtam. :)

Film, amivel John Wayne befutott. Film, amit a hollywoodi filmgyártás magas iskolájának tartanak. Orson Welles negyvenszer látta, miközben az Aranypolgárt forgatta. Nagy szavak után: tetszett a karakterek felvezetése, és hogy az utazás során nemcsak utasokat visz a lovaskocsi, hanem sokkal többet (titkaikat, terheiket, vágyaikat, bűneiket).