Frantz (2016) 12

2 díj · 9 jelölés

1919-et írunk, az első világháború véget ért, a hatása azonban még nem múlt el nyomtalanul. A német Anna vőlegényét, Frantzot gyászolja, aki a fronton vesztette el az életét. Egy nap titokzatos férfi jelenik meg Frantz sírjánál, akit rejtélyes kapcsolat köt a halott katonához. A francia Adrian… [tovább]

német, francia · angol

Képek 16

Szereposztás

Pierre NineyAdrien Rivoire
Paula BeerAnna
Ernst StötznerDoktor Hans Hoffmeister
Marie GruberMagda Hoffmeister
Johann von BülowKreutz
Anton von LuckeFrantz Hoffmeister
Cyrielle ClairAdrien anyja
Alice de LencquesaingFanny
Axel Wandtkerecepciós
Hirdetés

Kedvencelte 2

Várólistára tette 62


Kiemelt értékelések

Lali 

Az utóbbi időben megnézett filmek közül kimagaslóan a legjobb.
Ozontól nem láttam még semmit, de ez a filmje (az eddigi utolsó) rendkívüli.
Csodálatosan tiszta film. Ez igaz a képalkotásra, a történet építkezésére, a szereplők játékára és a rendezői szándékra egyaránt.

A film majdnem végig fekete-fehér, de valami csodálatos, színeken túli finomságú fekete-fehérről van szó (csak HD-ben nézzétek!). Ehhez persze szükséges egy képalkotói, operatőri zsenialitás és rendezői koncepció is a film egységességéről. Merthogy ez a fekete-fehér nagyon is megemelte a filmet.
Arról, úgy látom nem tudtak még megegyezni a filmnézők, hogy abban a néhány esetben, amikor rövid időre színesbe vált a film, ez minek köszönhető, mit akar jelölni vele a rendező. Ehhez nekem is újra kéne nézni, de valami olyasmi érzésem van, hogy a valóságból való kiszakadást jelzi vele, legyen az álom, képzelet, vagy emelkedett, boldog pillanat. (Mindenesetre ez a rendezői szándék nem igazán volt jól értehető, nem adott, de szerencsére nem is vett el a film értékéből semmit.)

A film építkezése engem leginkább egy katedrálisra emlékeztetett. Sokszor panaszkodom a filmekre, hogy nem húznak eléggé ívet, hogy nem vezet sehová, elfolyik a film.
Ebben a filmben annyi ív volt, amire más rendezők 5-10 filmet ráhúznának. És mindig följebb és följebb lett téve a tető. Talán ennek is köszönhető, hogy a film eleje van a legalaposabban kimunkálva, valóban egyfajta filmbéli alapként. Ami engem egyáltalán nem fárasztott, inkább egy kontrasztalapot adott a film későbbi történéseihez, amin azok sokkal jobban mutattak és hatottak.

A színészi játék is csodálatos. Igaz, erre a történet és a rendező is elsőrangú lehetőséget adott.
A főszereplőnő Anna (Paula Beer). Tulajdonképpen lehetett volna ez is a film címe, hiszen igazából ő a centrum. Nagyon szívesen látnám más, hasonlóan jó filmekben.

Arra is szoktam panaszkodni, hogyha egy film nem levezethető önmagából, ha tulajdonképpen az egyes pontokon akár másképp is történhetnének a dolgok, mint ahogy a filmben történtek. (Kivéve persze a nem hagyományos időkezelésű filmeket, amik adott esetben éppen ezzel akarnak valamit kifejezni.)
Ez a film már közben is azt az érzetet adta, hogy „ennek így kellett történnie”, utólag pedig még és egyre inkább egységesül bennem a film. Pedig úgy 7-8 olyan pont van a filmben, ami simán sorsfordító. (Az „ennek így kellett történnie” alatt nem közönségszavazást, hanem valamiféle életlogikát értek.)

Ebből a szempontból nézve ez egy mélyen tanító film is. Arra tanít, hogy a sors nem vakvégzet, hanem annak még ilyen kiélezett szituációkban is – sőt, ekkor csak igazán! – felismerhető, vagy legalább érezhető sodrása, iránya van. Amit ha fölismerünk, szabadabbnak érezhetjük magunkat, míg ellenállva neki csak szenvedhetünk tőle, illetve a saját döntésünktől.
Ez a gondolat számomra a film egyik magva.

Nekem ez a film a hazugságról is nagyon sokat mondott. Fiatal koromban őszinteségmániás, szinte fanatikus voltam. Sokszor ártottam is vele, mert nem láttam, tudtam éreztem, hogy a szeretet előbbre való a feltétel nélküli igazságnál.
(Legutóbb a giccsről való elmélkedésem kapcsán (https://moly.hu/ertekelesek/2486136) jött föl bennem, hogy ezt az eddigiektől is jobban helyre kellene tenni magamban.)
Hát itt aztán lehet erről töprengeni. Meg arról, hogy ne ítélj, mert megítéltetsz.
(Bár sok olyan pap lenne, mint a filmbéli gyóntatóatya!)

És persze a háborús pszichózis, a győztesek és vesztesek kérdése, a gyász és a gyűlölet, a megbocsátás és a bosszú. Ezek művészi feldolgozása közben – én legalábbis így vélem – rettenetesen nagy a veszélye a melodramatikus, sőt giccses irányba való elcsúszásnak.
Az én meglátásom szerint Ozon nagyon tisztán, világosan kerüli el ezeket a csapdákat.
És persze tényleg egészen furcsa dolog az, hogy valaki úgy példálódzik nekünk az igazságról, hogy közben a filmben mindvégig erőteljesen jelen van többféleképpen is a hazugság.
Amely igazság azért itt is elsősorban szeretet. Nem is annyira valamiféle személyes szeretet, sokkal inkább a szeretetre való figyelés, sőt Annánál egész egyszerűen ez élet szeretetének a választása.

Hosszú a film (113 perc), de nincs benne semmi fölösleges, nincs benne kisiklás, egyenetlenség.
Ozone történetvonala és benne a párbeszédek nem esetlegesek, véletlenszerűek; ellenkezőleg, nagyon tiszták, sallangmentesek.
Miközben pontosan tudható, hogy az élet azért ettől zavarosabb, homályosabb.
Ezért ez az a film, ahol a József Attila-i „az igazat mondd, ne a valódit” elve ölt testet. Ami azt gondolom egy nagyon fontos művészi, emberi érték. Nekem legalábbis fontos.

Negatívumot nem igazán tudok mondani. Talán a vége felé volt egy kis bizonytalan érzésem arról, hogy a rendezőt a tehetsége kicsit több zsonglőrködére késztette a szükségesnél. De szimplán lehet, hogy a fokozott figyelem és a késő esti filmnézés okozta fáradtság éreztette velem ezt.

Most jön az, hogy akkor – kicsit félve – utánanézek a korábbi filmjeinek.

Annamarie

Katartikus, csodálatosan megalkotott film a háború utáni sebekről.
Nagyon jól, direktbe ábrázolja a szemben álló felek veszteségeit.
S mi lenne jobb eszköz ennek megidézésére, mint a szerelem.
Nagyon tetszett a lassúsága, a zenéje valamint a fényképezése.
A fekete-fehér filmeknek még mindig megvan a varázsa. Jó volna még egyszer megnézni az egészet, mert pontosan nem tudom megmondani, mikor vált színesre. Aztán mikor vált ismét vissza. Biztos nem véletlenül kapcsolgat.
Sajnálom, hogy még senki nem jelezte, hogy látta volna, pedig legszívesebben az iskolákban mutogatnám töri órán.
Nem csalódtam Francois Ozon-ban. Örülök!

1 hozzászólás
a_girl92

Kifejezetten tetszett végig odafigyeltem nem unatkoztam egy percet sem. Ezeknek a feketefehér filmeknek számomra mindig különleges hangulatuk van….Sajnálom, hogy eddig vártam a megnézéssel de én úgy működök, hogy vagy filmet nézek, vagy olvasok, ezért bíztam benne, hogy lesz szinkronizálva is. Dehát nem, úgyhogy gondoltam megnézem, mert érdekelt annyira, hogy közben olvassam a felíratot ez ritka dolog…..


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján