Dogman – Kutyák királya (2018) 64% 24★

A sztori komplexebb, mint ránézésre tűnhet, nem árt végiggondolni a rendezői választásokat: a cím többértelműségét (érthetetlen a magyar cím: mintha a fordító egyáltalán nem látta volna a filmet – elképzelem, ahogy anyu, apu és a porontyok ácsingóznak a Puskin moziban, á, Kutyák királya, ez biztos olyan, mint az Oroszlánkirály, ráadásul bájosan is kezdődik, úgyhogy csak a második-harmadik jelenetnél kell kiengedni őket, amikor a kis lurkók megkérdezik, hogy a bácsi miért az orrán át eszi a porcukrot), hogy vajon hol és mikor játszódik a történet, a parabolikus értelmezéseket, vagy hogy egyáltalán mi van ezekkel a kutyákkal. Engem mégis leginkább az izgatott, hogy mintha szándékban sem állt volna a rendezőnek a fokozatos feszültségépítés. Maga a csúcspont is szétesett, darabos, esetleges, dramaturgiailag jóformán nem is létezik. Ha nem is a végkifejlet latolgatásától (ezt a problémát ugyanis már a plakát megoldja), a drámai izgalmaktól teljesen megfosztja a nézőt egy történetben, amely maga is csupa véletlen, magatehetetlen belesodródás, önkéntelenség. Ez a különös elbeszélés talán legnagyobb erőssége a filmnek – viszont amit a réven, azt a vámon: a lélekrajz igencsak vázlatosra sikerült, pedig épp erről volna itt szó: hogy ez a kedves, megalázkodó, szolgalelkű fickó megmagyarázhatatlan okokból és kivétel nélkül a saját kárán, de hű marad “gazdájához”. Besegít a pusztulatos, ottfelejtett, széteső táj és az elhagyatottság baljós tónusai – én jobban örültem volna, ha az utóbbitól az első javára gyakrabban eltekint, mert a táj egy-egy jól elkapott beállítással tényleg elég kifejező. (Ugyanezt volna hivatott érzékeltetni a két búvárjelenet, zöld-kék kontraszt, víz-eső stb., ezzel együtt szerintem teljesen idegenek a filmtől, megtörik a felépített univerzumot, ami túl nagy ár, pláne, hogy semmi újat nem mond egyik sem.)
A film befejező szakasza meglepő és nagyon ígéretes hangnemváltást hoz, és az a helyzet, hogy én itt dőltem előre a székben – kár, hogy rögvest véget is ér.

A magyar cím alapján a tartalmat illetően jöhetett volna mondjuk egy „Úton hazafelé 3: Dogs in da hood” is, de szerencsére a Dogman egy nagyon érdekes karakterdráma.

Főszereplőnk kutyákkal keményen dolgozó kisember, aki a semmi közepétől pár kilométerre él. Szóval ember ő, de az életét és viselkedését tekintve nem igazán lehet megkülönböztetni egy kutyától. A hasonlóságra/azonosságra a film több apró jelenettel is rájátszik: pl. a vacsora és filmnézés otthon a kiskutyával, vagy az egyenlőtlen emberi viszonyrendszerének bemutatása.

Kényelmetlen élmény volt nézni, mert kutyember egy erősen hierarchikus, bántalmazó kapcsolat gyengébb tagja, az általa elszenvedett (testi, lelki) erőszak ábrázolása pedig nagyon naturalisztikus. Ráadásul ez nem egy klasszik jó-rossz viszony, ugyanis a gyengébb felet számos kötelék, szükséglet fűzi az őt terrorizáló izomagyú „barátjához”. Ők ketten két különböző kutyafajta, láthatóan különböznek a többi embertől és a film is inkább rájuk koncentrál, hozzájuk képest a többi karakter kevésbé kidolgozott.

A film e kapcsolat komplex ábrázolásával vett meg.

Nem bírom az olyan filmeket, amiknek egy abszolút lúzer az abszolút főszereplője (gyakorlatilag végig Marcello patkányképét kell figyelnünk). És hogy mi a tanulság?, hogy a hatalom packázásait előbb-utóbb megunja a kisember, és fellázad? Ugyan már, hol vagyunk, valami szöveggyűjteményben általános iskolásoknak? Hitelesebb lett volna a vége, ha pont fordítva történik, na, abból tanultak volna valamit a kölykök a világról.