Dilidoki (1963) 70% 9★

Az eredeti „Bölcsek kövére” ( de utálom ezt a magyar címet). A maga butácska módján humoros, aranyos, bár nem nekem készült a film. Lewis lubickol a főszerepben, mivel magára írta és maga is rendezte. Így könnyű.

Mélyen szégyenletes dolognak tűnik, hogy ennek a filmnek az emlékét trollkodta szét Eddie Murphy karrierjének egyik mélypontjával, a Bölcsek kövérével, pontosabban talán az egész sorozattal, miközben az eredeti Dilidoki a Jerry Lewis-életmű talán egyik legje lehetne még magyar szemmel nézve is – talán az is, én legalábbis mindig sikert arattam vele, bárkinek mutattam meg eddig.

Sajnos nem tudom, Lewis hogyan jutott el korábban a magyar közönséghez, mindenesetre a kétezres évek közepén megjelent tőle idehaza öt, kizárólag felirattal megáldott, nagyon-nagyon szép DVD-kiadvány. Ezek közül többedik nekifutásra, idén februárban abszolváltam a Dilidokit, amit vélhetően gyerekfejjel is őszintén körül tudtam volna rajongani, de most sincs ellene kifogásom.
A film egy „college” mozi, gátlásos, férfiasságát kimutatni sehogy sem tudó professzor-zseni a hőse, aki egy elixír segítségével képes kihozni magából az igazi, macsó férfit. A transzformáció azonban afféle Dr. Jekyll és Mr. Hyde szituációt teremt, férfias énje ugyanis egy toxikus, ámbár kétségkívül stílusos és lehengerlő gazember. A sztorira vonatkozólag sok meglepetésre nem kell számítani, a finálé kiszámítható és giccses is, de csak mert az elmúlt hatvan évben milliónyi amerikai isi-vígjáték készült el hasonló recept szerint. Ettől önmagában még nem kellene hanyatt vágódnia senkinek, van azonban három mentőtényezőnk:
Először is Jerry Lewis óriási és nagy kaliberű színész, amellett persze, hogy komikus. A fickó egyébként az a fajta grimaszolós nevettető, akit mai szemmel felszínesen és első blikkre ócska ripacsnak is nevezhetnénk, de a jellegzetes arctorzítós, túltolt mimikájú poénforrások mellett Lewis teljes szívvel és nagy tehetséggel játszik is, hogy mást ne mondjunk, kritika nélkül elhisszük neki a tróger vagányt és a dilis professzort is. Megjegyezném, átkozottan kiválóan énekel!
A második pont főleg nekem tetszetős, a film zenéje remek kóstoló az ötvenes évek nyugati parti jazz/easy listening világából. Lewis kegyetlen jól és jókat énekel, a bárban zenélő zenekarért és a finálé báljelenetében feltűnő Les Brown big bandért egyszerűen odavagyok. Csodálkozom is, hogy nem jelent meg később filmzenelemez…
A harmadik pont megint az elsőhöz, Lewis színészi képességeihez kapcsolódik. A film közepe táján van egy vágás nélkül felvett jelenet, ahol az éppen vagány prof csúnyán kenyérre keni és megalázza az iskola szigorú és konzervatív igazgatóját. Briliáns, a mai napig is valid produkció ez, amit bár egy ponton Lewis éppen hogy, de inkább ténylegesen elröhög, az embert mégis a hatása alá vonja a színészi játékba fektetett szenvedély, báj és profizmus. Végső soron azt hiszem, aki kicsit is „figyeli” a filmeket a „nézésük” mellett, pontosan az ilyen pillanatokra vágyik minden egyes alkalommal, ha berak egy lemezt, beül a moziba, vagy megnyom egy play-gombot. Az említett jelenetről egyébként egy alternatív változat felkerült a korongra extraként, azt ténylegesen elröhögik a színészek.

Nem filmtörténeti klasszikus és még csak nem is kultikus vígjáték, tudom, és maximálisan megértem, ha egyes nézőket a világból is ki lehet kergetni Lewis grimaszaival és eltorzított beszédhangjával. De ha ezeken túllépünk, nagy meglepetésben lehet részünk! Utóbbi esetben a Dilidoki fizikai formában szerintem joggal lesz a filmgyűjteményünk egyik kedvenc darabja, ha ma még érdekelne bárkit is, hogyan kell ízlésesen összerakni egy DVD/Blu-Ray kiadványt, ide is mutogatnék példaként.

Nem rossz, nem rossz. De minek kell spoilerezni a leírásban? Amúgy véltem némi párhuzamot felfedezni A maszk című filmmel. Lehet innen jött az inspiráció?