Dig! – Ezt kapd ki! (2004) 75% 2★

Annak idején szerintem én voltam az egyik első ember Magyarországon, aki blogolt a The Brian Jonestown Massacre munkásságáról, a már régen földbeállt Varázsgarázs warezkalózblog hasábjain, a The Dandy Warhols-t meg mindenki ismerte a vodafone-reklám miatt, mert „je áj lájk ju, áj lájk ju, áj fíl szó bóhimien lájk jú…”
De aztán valahogy egyik banda sem lett AKKORA kultusz otthon, mint a világ többi részén, ami a BJM esetében még nem furcsa, hiszen egy (akkor még) teljesen kompromisszumképtelen, lázadó banda volt, a közepében egy messianisztikus küldetéstudattal megvert, összeférhetetlen, $@!#% zsenivel (Anton Newcombe), aki amúgy a BJM egyetlen konstans tagja (bár vannak még, akik hosszabb ideig ott ragadtak, mint pl. a zenekar másik arcának is tekinthető, és jóval szimpatikusabb Joel Gion), és akiknek a zenéje egyszerre táplálkozott a ’60-as évek amerikai garázsrockjából, ugyanannak az évtizednek a hippimuzsikájából, a ’80-as, korai ’90-es évek drone/shoegaze dolgaiból, mélyen amerikai country-muzsikából, és az ugyancsak mélyen amerikai, „vizionarista-sorozatgyilkos” toposzból (pl. Charles Manson egy dalát is feldolgozták, illetve maga a zenekar neve is a Rolling stones egykori, legendás gitárosának, Brian Jones-nak a nevét köti össze a Jonestown-i, hírhedten szektoid, tömeges (ön)gyilkossággal). Úgyhogy nem az a kimondottan könnyű hallgatnivaló, bár a film csak 2004-ig követi a két zenekar pályáját.
A The Dandy Warhols egy jóval kompromisszumkészebb (és kevésbé tehetséges) zenekar, akik hasonló zenei berkekből indultak ki, és mindig szerettek volna a másik zenekar lenni, akik öntörvényű zsenik. A BJM meg nem titkoltan mindig is szeretett volna befutott és sikeres lenni, de bármikor is a közelébe kerültek a The Dandy Warhols nagyságának, elszabotálták maguknak.
Szóval erről a különleges, se-veled-se-nélküled rivalizálásról, erről a versenyfutó akasztófajátékról mesél az akkor elsőfilmes Ondi Timoner, de mindenekelőtt Anton Newcombe-ról, aki azóta természetesen megtagadta az egész, egyébként nagyon hangulatos rockdokut, és azóta is küzd mindenféle démonokkal, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással. 2010 környékén váltottam vele pár e-mailt, akkor épp egy mélyponton lehetett, amiből aztán a BJM (szerintem) legizgalmasabb lemezei születtek.
Azóta a The Dandy Warhols megszűnt hatalmas stadionbandának lenni, azóta is kihozzák a kevéske visszhangot kiváltó, gyengécske albumaikat, de világos, hogy a Bohemian Like You-féle népszerűséget már sosem érik el többet. A BJM pedig egymás után dobja ki a lemezeit, mostmár a huszonakárhányadiknál tartanak, de valahol 2014 körül (tehát 10 évvel a Dig! megjelenése után) elkezdtek valahogy nagyon egy kaptafára felhúzott, önismétlő izék lenni, és mostmár nehezen tolerálom őket. 2022-ben még adtam egy sanszot nekik élőben (korábban láttam őket Pesten és Bécsben is), de olyan szarok voltak, hogy otthagytam a felénél.
Nem tökéletes, de nagyon hangulatos, jól ütemezett film, elképesztő zenékkel és utánozhatatlan figurákkal benne, ami sokkal inkább azt a két zenekart mutatja, akikre szeretek emlékezni, és nem azt a két, megfakult roncsot, amik épp.