Dicsőség 2 (Dicsőség 2.) (2023–2023) 87% 59★

És ismét egy sorozat, ahol nem használták ki a jó alapötletet (bosszú), hanem kaptunk helyette egy nem túl izgalmas rétestésztát. Az összesen 16 rész helyett ezt a történetet el lehetett volna mesélni max. 10 részben és akkor több csillagot kapna tőlem.

Nagyjából ugyanazok a dolgok tetszettek és ugyanazok voltak vele a problémáim, mint az évad első felével. 4 csillagot akartam adni neki, de az utolsó rész felhúzta 5 csillagra.

AMI NEM VOLT JÓ:
– feleslegesen elnyújtott cselekmény (még jobban is, mint az első felében)
– túl sokat rugóztak olyan mellékszálakon, amik nem érdemeltek volna ennyi játékidőt (a verekedős, alkesz férj vonala, a főszereplőnő (szintén alkesz) anyjának őrjöngései
– továbbra is komikusak a negatív női karakterek
– a főszereplőnő játéka továbbra is kimerül annyiban, hogy rezzenéstelen arccal merven bámul, illetve néha a vége felé erőltetetten elmosolyodik

AMI JÓ VOLT, és az összes csillag nekik szól:
– A hajsütővasas főgonosz luvnya férje. Hogy én ezt a pasit mennyire bírtam. Külön piros pont azért, mert spoiler.
– A színvak vadbarom. Egy igazi idegbajos rohadék, de nagyon szórakoztató volt. És a kutyájától spoiler
– A kedves, búbánatos sebész karaktere és tragédiája. Megmondom őszintén, az ő történetszála szerintem sokkal érdekesebb volt, mint a főszereplő hölgyé. Hihetőbb és tragikusabb. (A csaj tehetett volna valamennyit a sanyarú sorsa ellen, ha az elején határozottan fellép az öt zaklató ellen, próbál másoktól segítséget kérni. A srác viszont teljesen tehetetlen volt ebben a szituban, tőle függetlenül alakult így minden. spoiler)
– Hogy a legvégén végre (és emiatt a +1 csillag) a savanyú uborka főszereplőnő spoiler és spoiler

Összegezve: egy ki nem használt remek lehetőség volt ez a sorozat, sajnos, aminek megvannak a maga fénypontjai, de összességében nem érdemli meg azt az ajnározást, amit kap.

Nem fogok sokat írni róla, de arra érzek késztetést hogy elmondjam, némileg csalódás volt a sorozat. Nem egy ennyire kiszámítható történetet vártam. Mivel olyan népszerű és szinte mindenki csak dícsérte, azt gondoltam, hogy a sztori okos lesz. Nem láttam, éreztem annak. Nem nyűgözött le. Nem tudom jól leírni ezt, de annak az illúziója hogy esetleg lesz majd benne valami olyan mozzanat ami zseniális az ott volt és ez az illúzió késztetett arra hogy tovább nézzem – de ahogy írtam csalódtam.
Azért adok egy kevésbé lehúzó csillagozást mert a legtöbb színész játéka tetszett – mondjuk főleg a mellékszereplőké… Pont Song Hye Kyo, Lee Do Hyun és Lim Ji Yeon volt akiet túl kevésnek illetve túl soknak láttam.

A véleményem mindkét évadot lefedi, thus spoilerek, meg minden.
A napokban véget ért az utóbbi idők egyik legambiciózusabb dél-koreai sorozata (gondolom én – nem sok k-drámát nézek, de a tippemet kellően erősnek érzem ahhoz, hogy ne legyen nagyon elrugaszkodott a valóságtól), amit a Netflix szállított le nekünk, többek közt lelkes önmagamnak, mert ez pont egy olyan sorozat volt, amiben láttam kellő mennyiségű fantáziát.

Amit mindenképp megkülönböztetett jelleggel emelnék ki, azok a színészek. Akadt pár negatív példa (Dong Eun anyja ripacskodó ellenszolgáltatás, ami nem tudom, hogy szándékos rendezői utasítás volt-e vagy a „színésznő” élte ki minden napi frusztrációját a kamerák előtt, de néha én éreztem magam kínosan helyette), de a többség brutál jó volt, mind közül is a kedvencem a Sa-Rát alakító színésznő. Felejthetetlen drogos hülyep*csát köszönhetünk neki, szinte minden képernyőn töltött ideje aranyat ér.

A sztori? Noss, igen… Itt már azért akadtak gondok, moderált bőséggel. Erénye, hogy nem a klasszikus dramaturgiát követte, hanem próbált kicsit variálni a dolgokon. Nagy vonalakban, aki nem tudná esetleg, miről van szó: Adott egy gimis, szegény sorból származó, introvertált csaj, akit egy öt főből álló társaság (három lány és két fiú) szekál, de valami nagyon durva, már-már komikusan túlzó stílusban és módon. Persze a dolgot nem szándékozza büntetlenül hagyni, a következő 18 évet pedig arra használja, hogy tervet szőjön ellenük, hogyan tehetné tönkre őket és fizethetné vissza mindazt, amit vele műveltek. Amit a bekezdés elején klasszikus dramaturgia alatt értettem, az az, hogy nem azt kapjuk, amit várnánk, ergo, hogy a főhősnő (Dong Eun) egyesével végigmegy az öt gyökéren, hanem egyfajta masszának nézi őket (pont szerencséje van, mert ezek felnőttként ugyanazt a klikket alkotják), és a leggyengébb pontjaikat megtalálva szedi őket szépen-lassan ízekre. Persze ehhez az is kell, hogy Dong Eun értse, hogyan működik ez a brancs: Nem valódi barátság köti őket össze, hanem egyfajta cinkostársi érdekkapcsolat, ha pedig előnyt tudnak szerezni a másik kárán, úgy azt nem lesznek restek kihasználni. Első és talán legnagyobb problémám a sorozattal pedig pont itt gyökerezik: Rendkívüli módon csak végletekben tud gondolkodni. Nehogy már ezek az emberek felnőttként ugyanolyan hitvány szar alakok legyenek, mint tinédzserként! Hogy lehet az, hogy egyikük sem változott kicsit sem előnyére? Hye Jeong például egy orbitális elvesztegetett potenciál: Vele pont meglehetett volna tenni, hogy felnőve lerázza kicsit ezt a bandát és az egykori énjét (elvégre SaRa többször is megjegyzi, hogyha Dong Eun nem lett volna, akkor őt szekálták volna szét) és próbál kicsit más útra térni, esetleg játszhatott volna valamennyi redeeming arc a számára, hogy kicsit árnyaltabbak legyenek a karakterek, ha már a másik négy bully csak nyomokban hordoz hasonló kvalitásokat (például az pont tetszett, ahogy Jae Joon spoiler A pokol ott bővül tovább, mikor behoz további, még ezekhez az emberekhez KÉPEST is jobban gyűlölhető karaktereket, akiknek meg aztán tényleg nincs más szerepük a sztoriban, minthogy erkölcsi és morális fekete lyukak legyenek. Szóval egy ponton azt éreztem, hogy Dong Eunön, Kangon, meg a dokin kívül ebben a sorozatban mindenkit utálni kell, mert a forgatókönyv ezt akarja. Menti a menthetőt Dong Eun, aki viszont parádésan jól működik: Tudja nagyon jól, hogy attól, amit tenni készül, nem lesz jó ember, sőt! A terve, hogy ismeri ezeket az embereket és úgy teszi tönkre őket, hogy a dicsőségüktől fosztja meg őket (legyen már a címnek is értelme), miközben ő maga csak egyfajta katalizátorként van jelen, hatásos és jól felépített. Tisztában van azzal, hogy a bosszúja nem teszi végül őt boldoggá, de még csak elégedetté sem, ezért spoiler Rideg, számító, szinte bekúszik az ember bőre alá, nehéz konkrétabb érzelmeket leolvasni az arcáról, végig feketében van – mint a halál angyala. Ott lebeghetne az illúzió, hogy csak a többiek „evil for the sake of being evil” sémája mellett tűnik ennyire ki, de nem. Dong Eun működik mint karakter és mint plot-kataklizma (igen, ezt én találtam ki).

Szóval van egy kiváló színészekkel dolgozó, expozíciójában sokat ígérő, ambiciózus bosszúsztorink, amibe belekap valamelyest az öncélú, végletekkel játszó karaktergárda (ami talán mond ezt-azt magáról a modern koreai társadalomról is? Vadul találgatok csak…), de mellette végig izgalmas, szinte üresjáratmentes és kellően katartikus. Személyes, de nekem pár igencsak a latin-amerikai telenovellákat idéző fordulata sem tetszett túlságosan (gondolok itt pölö a „Kiderült, hogy nem is Alejandro Huarez gyereke vagy!!!!44”-féle húzásokra), ahogy a szerelmi szál is kísértetiesen hajaz bármelyik éppen porondon lévő Rosalindára, legalábbis ami a giccset és erőltetést illeti. Meglettem volna nélküle, vagy legalábbis más tálalásban és formációval.

Minden primer és szekunder siralmaim ellenére a Dicsőség így is az a sorozat, amit tiszta lelkiismerettel, utólagos értékítéletemet pozitív fényben megőrizve mernék bárkinek ajánlani, mert az írói túlkapások ellenére is bőven megérdemli a figyelmet.

Kevesebb pontot kap, mint az előző évad. A kevesebb több lett volna bizonyos helyeken és az utolsó rész is lehetett volna másképp, kevésbé rózsaszín. Összességében remek szórakozást nyújtott, nagyon élveztem.