Egy tikkasztó nyári nap, egy ember pásztorviseletben, maga után porfelhőt húzva, kismotorral utazik a Máta – puszta egyik istállója felé. Céljához érkezve átöltözik, bekapcsolja az elektromos itató berendezést, majd kiganézik a lovak alól. A munka végeztével ismét robogóra pattan, hogy még… [tovább]
Egy tikkasztó nyári nap, egy ember pásztorviseletben, maga után porfelhőt húzva, kismotorral utazik a Máta – puszta egyik istállója felé. Céljához érkezve átöltözik, bekapcsolja az elektromos itató berendezést, majd kiganézik a lovak alól. A munka végeztével ismét robogóra pattan, hogy még elérje a nemsokára kezdődő csikós bemutatót. The (Puszta -) Show Must Go On! Nemsokára a külföldi vendégek már ámulva nézik a legény tudományát, a fekvő lovakon álló, karikásaikat pattogtató csikós és társai műsorát. Miközben kameránkkal elvegyülünk a nézők közt kiderül, hogy a külföldiek körében a „csikós-gulyás romantika” még mindig él és még azon sem csodálkoznának, ha maga a híres betyár, Angyal Bandi elrabolná közülük valamelyik szemrevaló leányzót. De vajon mi a valóság? Milyen képet mutatnak a turistáknak és valójában hogyan élnek ma a Hortobágy csikósai, gulyásai a pusztában? Erre a kérdésre keressük a választ néhány fiatalabb és idősebb pásztorember életének bemutatásával. Ifjabb Garai Lajos és Bordás Ádám, még apjuktól tanulta a csikós mesterség fogásait és rendszeresen részt vesznek a csikósbemutatókon, de a hétvégén a debreceni diszkóban mulatnak a barátaikkal és órákat töltenek az interneten. Mindkettőjük édesapja ma is csikósként szolgál a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kft. – nél és turistaszezonban a kötelezően előírt hagyományos pásztorruhában járnak. A nyolcórás munkaidő végén aztán rohannak haza, hogy a háztáji gazdaságban dolgozzanak. Elmondásuk szerint, manapság már egyre kevesebb a vendégektől kapott borravaló, a fizetésből pedig megélni képtelenség, ezért van szükség a mellékkeresetre. Így – elődjeikkel ellentétben – nekik már nincs idejük a hagyományos pásztorművészet művelésére, a karikások faragására, a bicskatartók díszítésére, pedig fiatalabb korukban még elsajátították készítésük fogásait. Ifjabb Garai Lajos édesapja valamint Kordás János már betöltötték a hetvenet. Ők még részesei lehettek annak a hagyományos pásztorvilágnak, mely manapság csupán nyomaiban létezik. Hiszen ők még kint „háltak” a ménes mellett, szolgáltak tanyásként, bojtárként majd számadóként. Ők még kézzel húzták a vizet a gémeskútból félezer lú’ számára és minden este – a pásztortűz mellett beszélgetve – bográcsban készült ételeket fogyasztottak. Ha valaki hétköznap állít be a ma már nyugdíjas éveiket töltő emberek portájára, akkor is mindig csizmában és hagyományos csikósingben fogadják a látogatót. Szívesen megmutatják műhelyüket is, ahol – különösen a téli hónapokban – idejüket karikások, pásztorbotok vagy bicskatartók faragásával töltik. Ezeket a tárgyakat azonban már nem maguknak, hanem a híres hídi-vásárra érkező turistáknak készítik, akik e tárgyak vásárlásával hazavisznek maguknak egy csipetnyi „eredeti” hortobágyi „csikós – gulyás” pásztorromantikát. [bezár]
