Chet Baker – Live In Holland 1975 (1975) 70% 1★

A jó hírű lareni jazzfesztiválon Baker látszólag újra ereje és kedve teljében: kevésbé kanonizált, úgy tűnik, valamiért csak a 2010-es években felbukkant koncertfelvétel karrierje egyik potenciális felszállóágából, a hetvenes évek közepi CTI-lemezek korszakából. Baker ekkor sokak szerint hitte és remélte, hogy újra első vonalba kerülhet az amerikai piacon, ennek megfelelően érezhetően rugalmasabb és nyitottabb volt ekkortájt, két évvel az itteni fellépés után készül majd el élete egyetlen fúziós jazzrock felvétele is.

A koncert Chetet egy igen erős és vele kompatibilis kvintett élén találja. Harold Danko a zongoránál atombiztos Baker-kísérő volt, a ritmusszekció nagy kedvvel és ízesen játszott, Bob Mover pedig modernsége ellenére érezhetően merített az ötvenes évek cool játékosainak stílusából és habitusából is – ez egy elég változatos, de kellőképpen összetartó, jól működő zenei formáció volt. A vendégként néhány számra beugró Jacques Pelzert nem kell bemutatni Baker rajongóinak: a fickó jóbarát és gyógyszerész volt (a kettő szoros összefüggésben), illetve amatőr jazz zenész, így amikor a koncert elején felcuccol a színpadra az összes nála lévő fúvós hangszerével, óhatatlanul is elvigyorodik az ember. Egyébként vállalhatóan szólózik, Baker nem vonja meg tőle a lehetőségeket, de Moverhez képest például egészen nyilvánvalóan más ligába tartoznak.
A felvétel jó! Nem teljes koncertet kapunk, csupán öt számot az eredetileg játszott kilencből, de látványosan összevissza sorrendben. A teljes koncert CD-lemezen elérhető, nagyon örülnék, ha előbb-utóbb jönne belőle egy újrakiadás. Sajnos Bakert egyetlen mikrofon veszi, így pont az ő hangosításával folyamatosan bajok vannak, az énekes részeket például nagyon sokáig tekergetik a szakik, mire értelmezhető eredményre jutnak – egyébként Chetnek jól is megy az éneklés, de a felvétel második felében mintha már gondok lennének az ambazsúrjával. Ennek ellenére a Mr. B-ben kimondottan hangosan, rá kevésbé jellemzően elánnal próbál fújni.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a maga korában a holland jazzsajtó lesújtónak minősítette ezt a produkciót. Ők az ötvenes évek közepe óta nem látták Chetet, így meglepte őket eltorzult arca, játékának törvényszerű változása – valóban nincs már sok köze ennek az intim és kimondottan halk trombitálásnak ahhoz a hűvös tüzességhez, ami az ötvenes években jellemezte őt. Chet kedve egyébként a fesztivál rossz szervezése miatt nem volt kimondottan jó, és ha az ember végigpörgeti a felvételt, rájöhet, hogy kimondottan „szűkszavú” szólistaként, sokat bíz a zenekar többi tagjára.

Rövid, de tömör és találó előadás, sokkal jobb, mint a gyakrabban hivatkozott Ronnie Scott’s-béli ’86-os szeánsz, de még mindig rengeteg kérdést vet fel a Baker-szkeptikusok számára. Kordokumentumnak viszont elsőrangú, és szórakoztató is!