Bill Evans – Live ’64-’75 (2008) 70% 1★

Bár életem első jazzkoncertjén egy zongoratriót néztem meg, valójában sosem értettem igazán meg ezt a fajta formációt – számomra a jazz fénypontja mindig is a fúvós főhős volt, az a fickó, aki az esze, a lelke, és a fizikuma egyéni adottságaiból gyúrja meg a zenét. A zongorista mintha megmaradt volna a ritmusszekció vezéralakjának…

Bill Evans persze mindenkinek különleges eset lehet: a fickó maga a jazz, személyesen, legalább annyira, mint Chet Baker. Egy minden pillanatában a zenével együtt élő, szenvedő, a kifejezésért a végsőkig elmenő művész, aki ha kell, belehal a cél elérésébe. Stílusa karrierje első percétől az utolsóig kiforrott és nagyjából kész, ettől elmozdítani sem divathullámok, sem iparági nyomás nem tudja. Megjelenésében is a jazzmuzsikus legvégső jelképe: görnyedt, gyűrött, vonzón rideg, befordult, mégis folyamatosan kifelé sugárzó figura.
Ez a DVD kiadvány 1964 és 1975 között készült felvételeket sorakoztat egymás mellé, összesen talán 4-5 különböző session képi anyagát. Fekete-fehér, öltönyös, elegáns fickókkal indulunk, majd szakállas, színesbe öltözött alakokkal zárunk, de maga a zene jószerével sosem változik, mindvégig az Evans-i idea legvégső kiteljesedését látjuk és halljuk. Sok más mellett ez is lehet Evans sikerének a titka – a hallgatói mindig ugyanazt kapták tőle, manapság sem tartalmaz túl sok meglepetést egy-egy megjelenése, érkezzen az pályája bármelyik szakaszáról.
A gyűjteményes jelleg persze jól tetten érhető, nincs a kiadványon két egymáshoz stílusban hasonlító felvétel: a végén stúdióban vagyunk, a norvég koncerten a rendező városi életképeket vágott a muzsika alá – nem mintha ez kizökkentene, talán inkább még érdekes is ennyiféle szemszögből megtekinteni ugyanazt.
Az „ugyanaz” itt hangsúlyos: Lee Konitz vendégszereplését nem számítva tényleg ugyanazt a művészeti kiteljesedést nézzük végig tíz éven keresztül különböző szögekből, néha fekete-fehérben, néha színesben, néha közönség, néha csak kamerák előtt. Ha az ember nem a zongoratrió, vagy Evans zenéjének szerelmese, ezt akár még szélsőségesen unalmasnak és altatónak is találhatja – bár pont emiatt, főleg a jazzt ritkán hallgatók számára kitűnő aláfestés lehet mindez egy álmos délutáni-koraesti italmelengetős pihengetéshez.

Evanst látni és hallani kell legalább egyszer, erre tökéletes ez a kis válogatás. Sokaknak valószínűleg elég is lesz belőle ennyi.