Kiemelt értékelések
Nyitott kérdésnek tűnik, ki volt a legnagyobb jazz-gitáros, vagy hogy kikből érdemes egyáltalán válogatni, amikor a legnagyobb ikonok panteonját akarjuk összeállítani. Pláne ha meg csak általában véve gitározásban gondolkodnunk, még fel is forrhat az ember agyvize a különböző szempontoktól, bezzegektől, speciális értékmérőktől. Nem is tennék ilyesmire kísérletet, de az önmagáért beszélő nagyszerűség egyik remek példája Wes Montgomery, aki bámulatos módon egyszerre fekszik nagyon-nagyon jól a hardcore jazz-fanatikusoknál, és a gitározás lehetséges spektrumait a szörf, klasszikus és progresszív rock- vagy metalzenétől a jazzen át a blues-ig kutató közönség számára is. Tragikusan korán, 1968-ban bekövetkezett halála előtt szerencsére gazdagon és alaposan rögzítették karrierjét, mint az itt látható kiadványon látható, mozgóképen is.
A cím már sokat mond, ez a 78 percnyi remek muzsika Montgomery 1965-ös európai körútján rögzített rövidebb, közönség nélküli televíziós sessionöket válogat össze, egy holland, egy belga, és egy angol műsort, utóbbit maga Ronnie Scott szaxofonos és legendás klubtulajdonos vezeti fel. A kísérőzenészek sora vegyes, Belgiumban valószínűleg saját zenekara utazott vele, Hollandiában és Angliában helyi zenészek kísérték. A repertoár színes, de van köztük néhány ismétlődés, így össze is vethetjük, miként változik egy-egy sztenderd előadásról előadásra, vagy éppen hogy a zenészek cseréjének következtében. A legérdekesebb epizód a holland blokk, itt az utolsó tételt nemcsak előadja a zenekar, hanem elég hosszasan össze is próbálja, ami a jazz-rajongók számára vastagon nyálcsorgatásra okot adó kis szekvencia.
Montgomery gitározása, mint írtam, magáért beszél. Kellemes hallgatnivaló, de nagyon szellemes zene is egyben, valóban világos előzménye a smooth jazznek, mármint a zene befogadhatóságának oldalán. Egyébként éppen azelőttről, hogy elkezdett volna korabeli könnyűzenei témákra improvizálni – furcsa mód ezt a legtöbb, már az ötvenes években is aktív kollégájától nem vette jó néven a közönség, viszonylagos közmegegyezés él például a köztudatban arról, hogy sok legenda ekkortájt készítette a legrosszabb lemezeit, de Montgomery esetében még ez sem törte meg a népszerűséget. Ennek viszont itt még nyoma sincs.
A felvételek a korból megszokott tévés jazz-filmekhez viszonyítva egészen jók, nyomuk sincs rajtuk például a Jazz Scene USA epizódjaiban látható kellemetlenül szorongó, merev, néha egészen hülye szögekből filmezett zenészeknek. A kísérők munkája rendben van, méltók a hőshöz, nem veszik tőle el a reflektorfényt, de nem is rontanak az élményen.
Remek kis válogatás egy nagy muzsikus csúcsidőszakából. Hangszeres zenét, netán gitárzenét már szerető közönség számára elsőrangú belépő a jazz világába!
