Candy (1968) 50% 2★

Úgy látom, ez a hosszú ideig kultivált hatvanas évekbeli ellenkultúra végül is csúnyán öregszik, ha más nem, a korszakban született irányadó filmek ezt remekül bizonyítják. Nem tudom, hány Beatles-fan vállalja fel manapság, hogy csípi a Sárga tengeralattjárót (ilyen probléma ugye az Egy nehéz nap éjszakájával nincs), vagy hány Stones-, Doors-, vagy Hendrix-rajongó nézi meg egy-két havonta Az utazást, vagy a Candyt. Tény azonban, hogy mindkét film tömve van kultúrtörténeti érdekességgel, főleg az alkotók, a közreműködő színészek névsorát nézve…

A magam részéről a legfőbb kérdésnek az tűnik, hogy hogyan került a színészként amúgy kifogástalan és emlékezetes Christian Marquand a rendezői székbe – volt-e neki ilyen ambíciója régóta, vagy ez valami szerelemprojekt, egy elveszett fogadás végeredménye… Nem mondhatom, hogy nem végzett jó munkát, mert minden őrültsége ellenére a Candy speciel nincs rosszul rendezve, sőt, sokszor egészen érdekesnek tűnik a felhasznált kameraszögek, vizuális megoldások terén.
A casting finoman szólva izgalmas, olyan nevek adják egymásnak a stafétát, akiket hagyományosan nem szoktunk azonosítani a hatvanas évek nagy érzéseinek képviseletével – Matthau, Burton, Coburn a fedélzeten, valószínűleg Marquand révén Aznavour, John Huston, Marlon Brando mint valamiféle bizarr guru, és Ringo Starr, aki ekkor még a Beatles tagja, sőt, nem számítva a zenekar saját filmes produkcióit, a Beatles-től teljesen független filmszínészként gyakorlatilag itt kezdi el a karrierjét. Balszerencséjére egy megközelítőleg értékelhetetlen szerepben…
De erről nem ő tehet. A film alapja egy 1958-as regény, melyről egyik társszerzője, Mason Hoffenberg azt mondta: „Olyan volt, mintha belehánytál volna az ereszcsatornába, aztán meg mindenki azzal jött, hogy ez a legnagyobb új művészeti forma, te pedig beláttad, Istenem, így van!”. A film a regény konkrét cselekményét csak lazán követi, esszenciális lényege tulajdonképpen az, hogy valamiféle pszichedelikus közegbe helyezze egy naiv, befolyásolható, rendkívül vonzó fiatal lány ügyes-bajos kalandjait a szexéhes férfiak világában. Ha jól értem a leírásokat, ez a bizonyos elszállt, drogmámoros vonulat nem volt része az eredeti kötetnek, de 1968-ban ténylegesen jó alapot biztosíthatott ahhoz, hogy valamiféle komikus közegben olyan filmnyelven és stílusban meséljen el egy tabudöntögető sztorit, ami illik a kor szellemiségéhez, lendületéhez, hangulatához. De azt sem tartom kizártnak, hogy miként a könyvet tartották a Candide szatírájának, úgy a Candy is szatíra a ’68-as világról – egyszerűen talán pont azért, mert a mozit megalkotó művészek nekem valahogy nem úgy élnek az emlékezetemben, mint a hippi-generáció hősei… (tulajdonképpen még maga Ringo sem).

Bárhogy is legyen: zavaros, öntörvényű, l’art pour l’art film a Candy, mai szemmel nézve inkább kuriózum, érdekesség, egy darabka nem túl komolyan vehető korhangulat. Ha valakit érdekel a korabeli pszichedelikus film, talál majd ennél jobb indulókat.