Bőrnyakúak (Bőrnyakúak 1.) (2005) 70% 105★

Jamie Fox jól hozza a kiképző őrmestert… De a filmben nem sikerült értékelhető akciót azonosítanom, leginkább semmi nem történt. Gyllenhaal egy mondata összefoglalta az egész filmet: „El se sütöttem a fegyveremet!”

Nem az a fajta háborús film, amit sokan várnának, de a háború árnyoldalát nagyon jól mutatja.
A Gyllenhaal-Sarsgaard duó jót alakít, és Foxx is színvonalas játékot hoz.
A zeneszerzés néhol egészen „Kaptáros”, illik a képi világhoz.
Összességében: nem tudom megérteni a fanyalgókat, egyáltalán nem rossz film, és a rendezőt se nevezném annak. Sőt.

Szerintem is ilyen a mostani háború semmi nem történik.

Nem jött be, nagyon nem. Kb az egész film alatt semmi se történik amikor meg igen…az se volt valami nagy durranás.

Hát ez elég harmatos produkció volt…

Lehet, hogy lemaradtam az elején néhány fontos mondatról, de eleve nem éreztem eléggé kibontva azt a szálat, hogy a wc-n Camust olvasó fiatal egyetemista hogy jut el odáig, hogy beálljon a seregbe. Talán a vietnámi veterán papa árnyéka? De mindegy is, mert hasonlóan elnagyolt a kiképzés során alkalmazott pszichés ráhatás, a sivatagban járőröző haderő honvágya, őrlődése, lassú becsavarodása, az eleinte a várakozás miatt fokozódó, majd az unalomtól leülepedő feszültség, ami a végén néhány pillanatban robbanásig fokozód(hat)ott (volna)…

Bajtársiasság, csapatszellem, az élet értéke, tettvágy, tomboló, levezetetlen energia, tehetetlenség – mind jó témák, amelyeket érint a film, de ha pszichológiai fejtegetést akarunk, akkor azt valahol máshol kell keresnünk. A gondom csak az, hogy a lövöldözést, csihipuhit és a fröcsögő vért is máshol kell keresnünk, akkor viszont mi is a célja a filmnek, ha sem nem „szórakoztat”, sem nem gondolkoztat? Látunk benne mérhetetlen mennyiségű homokot, tesztoszterontúltengéses katonákat, néhány összeégett hullát, egy kis vért, egy kis hányást, egy kis szart, de mindent csak fél szemmel, nem túl megrázóan. Ja és egy nyakig olajosan kóborló szerencsétlen lovat, végére a tanulsággal, amit a parancsnok mond ki arra vonatkozóan, hogy miért is szereti a munkáját: „Hát ki mondhatja még el magáról, hogy látott ilyen csodát?” Tudniillik lángoló olajkutat. Fantasztik. Én mondjuk megvagyok nélküle.

Az izgalmakról még az is elárul valamit számomra, ha a film második részében rendszeresen azon kapom magam, hogy tesztelem, melyik szememmel milyen élesen látom a feliratot, ami a sivatagba érkezés óta eltelt időt és az állomásozó haderő számát közli a nézővel…

Ezúttal is jól éreztem rá, hogy regényfeldolgozásról van szó: Anthony Swofford azonos című könyvében egyes szám első személyben írta meg a seregben szerzett élményeit. Aki olvasta, elmesélhetné, hogy vajon a regény feszeget-e mélyebb rétegeket, vagy megáll a film félig vicces, félig unalmas, komolyabb témákat csak óvatosan, távolról, bottal piszkáló szintjén.

Sam Mendes sem lesz a kedvencem. Jake Gyllenhaal iránti tiszteletből megnéztem, de többször kellett nekirugaszkodnom. Szerencsére azóta ennél jobban (szinte hibátlanul) választ filmet és rendezőt. Mondjuk ennél jobbat találni annyira nem nehéz.

Kicsit tartottam ettől a filmtől, mert 18-as karikával adták a tévében. De kiderült, hogy nem a megmutatott borzalmak miatt, hanem „ami mögötte van”. A film ugyanis tulajdonképpen nem mutat meg semmit a háborúból (a főszereplő megjegyzi, spoiler), van egy kis robbantás, de semmi Dunkirk-féle lövöldözés. Inkább azt látjuk, hogy pszichikailag milyen hatása van a háborúnak a katonákra.