Baráti vacsora (2001) 74% 14★

Istenem, de naivak és álszentek az emberek… Persze, mindig csak a másik lehet a hibás, sohasem ő. Bocsika, de ha megcsalnak, akkor igenis simán benne van a pakliban, hogy tehetsz róla. És igen, a jelek. Nem feltétlenül kell szóban megnyilvánulni, hogy észrevegyünk – fontos – dolgokat a másikon. Ebből is látszik, micsoda felületes kapcsolatokban élnek oly sokan. Pedig, ha tényleg szeretünk valakit, ha igazán fontos nekünk, akkor egy szemöldökrántásból vagy sóhajtásból is szuperül le lehet vágni, hogy valami nem stimmel nála… (És igen, én is elvárom, hogy a partnerem kellően empatikus legyen velem, ergo, érezze a kibocsájtott – szavak nélküli – rezgéseket is, olvasson a kiadott jelekből, mert ő – feltételezném, hogy – már eleve veszi arra a fáradtságot a kapcsolat legelején, hogy rendesen megismerjen. Ami aztán idővel persze még tovább mélyül, bővül. Tehát, ami itt a kulcs: soha nem csak a felület érdekli.)
Úgyhogy, részemről abszolút TeamTom. Nem kérdés. Maximálisan igaza van. Hazugságra felépíteni egy kapcsolatot eleve veszett ügy. Ha azt gondolod, hogy a választottad valamiben kevéssé tehetséges, netán bűnrossz, akkor nem szabad félni, meg kell mondani neki. Ha ez egy hozzáértő vélemény, lehetséges, hogy még érdemes is megfogadni, ha pedig csupán laikus, akkor be kell tudni simán egy ízlésbeli különbségnek. Akit kedvelsz / szeretsz, azt nem csapod be, nem áltatod. Őszinte vagy vele, mert szereted. Még ha finoman is adagolod. Ennyi…
Amúgy meg – amikor mutatják a házaspár „összejövését” a film közepén – hát… Annyira erőltetett… És süt, hogy ezek nem illenek össze. Ami egyedül érződik az egészből, hogy mindkettő magányos és már abban a fázisban van, hogy mindegy ki, csak legyen valaki… És, most csodálkozzak a megcsaláson / szakításon / váláson?… Na, azt nem.

Aztán az is megfordult a fejemben, hogy az ilyen emberek – különösen, ha ennyire gyorsan „esnek újra szerelembe” – (sanszosan) mindig csak felületes kapcsolatokban részesülnek majd. Mert türelmetlenek, mert soha nem a lényegre koncentrálnak ismerkedéskor / párválasztáskor. Arra, ami igazi alapot képez egy párkapcsolatban.

Tomot itt senki nem érti / nem akarja megérteni. Én viszont de, jól értem. Fel kéne fogni, hogy a rutin, az önmegerőszakolás csak azért, mert „úgy illik”, marhára nem jobb alternatíva, ellenkezőleg… (Amúgy nekem néhány snittben az jött le, hogy Gabe kifejezetten irigy a barátjára… Mehh. :P)

Ohh, és ami pedig a barátság vonalát illeti: ott is akad álszentség és felületesség bőven…

Nagyon jó film, érdemes megnézni. Igazából a házasságok helyrehozataláról szól, hogy ne ugorjunk ki egy kapcsolatból, hanem hozzuk helyre az „elromlott” dolgokat.
Két házaspár éltén/barátságán keresztül kapunk bepillantást a történetbe.
Toni Colette nagy kedvencem több film alapján (Japán szerető, Muriel esküvője stb.)

Kicsit Woody Allen stílusát idézte nekem ez a film, azzal a különbséggel, hogy Woody legalább csempészik a filmjeibe egy kis humort. Ez a film vígjátékhoz nem volt vicces, drámához, pedig nem volt elég drámai. Csak úgy volt.
Sajnálom, de onnantól nem tudtam komolyan venni Tom és Beth házassági válságát, hogy Tomnak az volt a legnagyobb gondja, hogy Beth hozott-e neki kaját a vacsoráról, ha már ő nem lehetett ott, és ha már nem hozott, akkor elment ő, hogy megegye, ami jár neki, mert lássuk be részben ezért ment. Ha pedig ezzel a tettével Tomot akarta p.csként beállítani a film, akkor meg részrehajlás miatt nem tudom komolyan venni. Vagy tüntessék fel a karaktereket úgy, hogy mind a két fél részére hozzanak fel érveket pro és kontra, és hadd döntsem el én, hogy melyiknek adok igazat, vagy legyen az egyik fél az igazi áldozat, de akkor meg ne akarjanak elgondolkoztató családi drámát kihozni belőle. Mindegy. Egyszer meg lehet nézni, annak, aki mindenképp erre vágyik.