Az utolsó tangó Párizsban (1972) 72% 75★

Erről a filmről tökéletesen felesleges bármit írni, hacsak annyit nem, hogy bár a magyar szinkron szerintem jó (ugyan a fordításban néhol ferdül a tartalom), mégis elhibázik, illetve elég ügyetlenül próbál érzékeltetni egy jelentős elemet: hogy ugyanis milyen nyelven szólalnak meg a szereplők. Ezért a szinkronos változatot legfeljebb kíváncsiságból, az eredeti nyelvű mellett érdemes tanulmányozni.

Voltak drámai, érdekes és perverz pillanatok is a filmben, de ez nem ért meglepetésként a rendezőt ismerve. Valamint azért sem, mert olvastam Bertolucci filmkönyvét, amit a félkész (illetve folyamatban lévő) forgatókönyvből írt. Érdekes, hogy a könyvben sokkal inkább előtérbe kerül a kamera, mint a filmben, vagy talán csak én éreztem így. A történet ugyanis egy forgatásról is szól, és a kamera nagyon hangsúlyosan jelen van, szinte betolakszik egyes jelenetekbe. Lehet, hogy a filmben is így van, de ott eltolódott a fókuszom a színészi játékra, ami nem terelte el a figyelmemet a könyv olvasása közben.
A filmben szerintem a legérdekesebb jelenetek azok, amikor Marlon Brando improvizál, és pl. a saját gyerekkoráról meg a szüleiről beszél, úgy állítva be, mintha csak kitalálná az egészet, illetve a néző (és Jeanne) nem tudja, hogy igazat mond-e, vagy csak akkor találja ki. (Kivéve, ha mondjuk olvasta Brando önéletrajzát, ami a film megjelenése után kb. 20 évvel látott napvilágot.)

Mint az az elbeszélésekből is kiderül, a hetvenes években nagy port kavart ez a film. Jogosan, mert mély témákat feszeget, ami igazából mindig aktuális. Bár direkt meztelenség nincs sok benne, inkább csak mondjuk úgy utalások, ami elég is, hogy el érje a film a kívánt hatást. Szerintem ma is megállja a helyét és jogosan szerepel megannyi filmes listán.