Apollo 11 (2019) 81% 18★

̶M̶i̶n̶d̶e̶n̶k̶i̶ ̶t̶u̶d̶j̶a̶,̶ ̶h̶o̶g̶y̶ ̶a̶ ̶h̶o̶l̶d̶r̶a̶s̶z̶á̶l̶l̶á̶s̶r̶ó̶l̶ ̶c̶s̶a̶k̶ ̶a̶z̶ ̶A̶m̶e̶r̶i̶k̶á̶t̶ ̶u̶r̶a̶l̶ó̶ ̶g̶y̶í̶k̶e̶m̶b̶e̶r̶e̶k̶ ̶a̶k̶a̶r̶j̶á̶k̶ ̶e̶l̶h̶i̶t̶e̶t̶n̶i̶,̶ ̶h̶o̶g̶y̶ ̶m̶e̶g̶t̶ö̶r̶t̶é̶n̶t̶.̶ ̶

Kommentár nélküli dokumentumfilm a holdraszállásról, korábban nem látott és nagyon hatásosan tálalt felvételek alapján, korabeli beszédekkel fűszerezve (hallhatjuk pl. az ikonikus telefonbeszélgetést Nixon és az asztronauták között). Szépnek mindenképpen szép és egyedi, de az értelmezés-nélküliség is egyfajta értelmezés (ha hagyjuk, hogy az egykor élt elbeszélők uralják a showt): az Interstellar módjára tisztelgés az emberiség előtt, reménykeltés, kis büszkélkedés.

Nem semmi, hogy az egész dokumentumfilmben csak archív felvételek vannak, és még a hangsáv is csak olyan szövegeket tartalmaz, amik elhangzottak.
Ugyanolyan elérzékenyítő, mint bármelyik olyan sci-fi, amely az ember nagyságát hívatott előtérbe helyezni. Mondanom sem kell, hogy mennyire ajánlott.

Na ez az a film, amit a témában látni kell. A doku elsősorban az újonnan felfedezett archív felvételekből áll, amelynek a nagyobb részét még nem láthatta publikum. A tűélesre feljavított kópiák mellett egyszerű, de hatékony fehér-fekete grafikát, grafikus animációkat és esetenként megosztott képernyőn készített felvételeket használ Miller a különösen meredek manőverek kiemelésére, hogy átadja az Apollo 11 legénységének oly precízen végrehajtott akcióinak bonyodalmait.
A hatás szinte észrevétlen. A Houston missziójának felvételei nyomon követik a legapróbb részletekig belemenően, beleértve Armstrong, Aldrin és Collins pulzusát a nyolc napos küldetés döntő szakaszaiban, a holdi munkálatokat vagy épp az utazás földi szakaszán hallgatva egy súlytalan kazettás magnót, amelyből John Stewart „Country Country” szól, amellyel az emberi oldalát bemutatva az utazásnak. Ezzel szembe pedig bámulatba ejtve a nézőt mit lehet tenni a gyakorlatban a trigonometria és a telemetria segítségével.
A legizgalmasabb pillanatok – a felemelkedés belassított felvételen; a leszállás a nyugalom tengerébe; a holdfelszínről való távozás; a Föld légkörén keresztül történő belépés – többnyire fix képekben kerül bemutatásra, rögzített nézőpontról készültek. Mindezt megspékelve szigorúan a kor zenei vívmányainak eszközeivel, mint például abban a korban debütált Moog szintetizátor, ezáltal a Tangerine Dream vagy Klaus Schulze munkáira asszociálva, ettől a feszültség már-már tapinthatóvá válik, amit az Apollo 11 küldetés minden pillanatában rejlő veszélyt hivatott így érzékeltetni.

Mestermunka.

A többi hozzászólóval egyetértve a film nem kér semmi ismeretet és nyelvtudást. A Holdra szállás dokumentációja filmfelvételeken. A legfurcsább, hogy ezek az eredeti felvételek valamikor pont ezért lettek csinálva, hogy valamikor talán kikerülhessenek a nagyközönség felé. Az irányítóközponti felvételeken az arcok és hangok nagyon jól tükrözik az izgalom, megkönnyebbülés, ünneplés pillanatait.
És a Holdra szállás-tagadóknak is jó példa, itt már nincs szellemkép és nincs áttűnés (bár az szerintem is érdekes, hogy miért van az eredeti felvételeken ilyesmi…).

Szerintem a legizgalmasabb jelenet, amikor az űrkomp ablakából mutat képet a kamera, amin a kitűzött zászló látható. A zászló pedig nem mozdul, ahogy kitűzték, az olyan alakú. Elképesztő élmény lehet a földi gravitációhoz szokott embernek ezt tapasztalnia, hogy nem egyenesedik ki, hanem megfagy az időben a pillanat – a zászló képében.

Akit érdekel ez a téma, annak feltétlen kell másfél órát rászánnia. Mindenki másnak meg ismeretbővítés.