Anyád! A szúnyogok (Kapa és Pepe 2.) (2000) 62% 47★

Az ezredforduló környéki magyar filmtörténet talán egyik legérdekesebb jelensége a Kapa és Pepe jelenség elmémesedése lehet. Igaz, néhány kiragadott kulcsjelenet erejéig, de Jancsó ezen késői és igencsak vitatott mini filmuniverzuma talán túlzás nélkül eljutott minden magyar háztartásba. Húsz évvel ezelőtt szerintem kevesen voltak, akik ne röhögtek volna például az innen kivágott „Hűlik a sör” szekvencián, sőt, szerintem máig is rengetegen idézgetnek ezekből a filmekből – hányan nem vigyorodnak el, ha azt mondom, „Fütyülsz, b*szdmeg, és hazudsz”?

Az tehát tekinthető talán ténynek, hogy Kapa és Pepe már a kilencvenes évek legvégén önjáró lett, de hogy Jancsó a nagy egész tekintetében mit akart mindezzel kifejezni… Nehéz dolog, de mint általában a művészfilmek esetében, itt is észre kell venni a közönség eredendő megosztottságát. Sokak számára mindez unalmas és értelmetlen szemét, sokak számára magasművészet, megint sokak számára valamiféle rettegés tárgya, mert bizonyos közegben nem merik bevallani, hogy nem értik, de hiszik, hogy velük van baj, amiért nem értik. Pedig az Anyád! A szúnyogok tényleg nem adja magát könnyen, illetve különböző rétegeiben időről időre új dolgokat lehet felfedezni. Engem például mindig foglalkoztatott, mit is akart Jancsó Lagzi Lajcsival: mert hogy itt van Lovasi, az egy komplett életérzés, az egy korszak lenyomata, de Lajcsi, aki a kétezres évek elejének talán legtöbbet kereső, de legjobban lenézett zenésze volt? Egy trash celeb a trash celebek valódi térnyerése előtt. Értem én, hogy ő is egyfajta korszakos ikon, de hogy mi hozta őt egy platformra a rendezővel…
De hát hiába kemény dió, mint a legtöbb jó érzékkel összerakott művészfilm, nézeti magát, még az éjszaka közepén is. Mégiscsak mozgóképesfestés ez a köbön, igaz, most már bármiféle patina, nyilvánvaló esztétikai szépség nélkül – sosem lesz belőle klasszikus, de mindig fog tudni szólni azokhoz, akiket nem riaszt el az öncélúság, akik szeretnek érdekes dolgokat nézni, és nem zavarja őket, ha épp nem értik azt. Engem egyébként ezúttal az „kavart fel” leginkább, hogy a vígjátéki él, Mucsi jellegzetes és (sajnos) egész karrierjére rátelepedő Kapa-ámokfutása mennyire elfáradt, avagy túlhasználttá vált az elmúlt években. Túlzás nélkül, el se mosolyodtam rajta, viszont még mindig érdekes és izgalmas volt. Hasonlóképp: a minden létező fórumon legalább egyszer elsütött „nem bírom Emese vihogását” fordulat is visszafelé működik nálam – én speciel imádom Vasvári Emesét ebben a filmben.

Nem könnyű, az elmémesült és ikonikus jeleneteken túl nagyon vegyes megítélésű film az Anyád!…, nem állnék le vitatkozni sem a nagyszerűségét hirdetőkkel, sem a médiahekk bélyeget rásütőkkel – az igazság szerintem valahol félúton lehet.

A Nekem lámpást… után ez a film valami borzalmas. Teljes elmebaj.

Az alapötlet nem rossz, de véleményem szerint ebben Mucsi erősen túlzásba vitte a megállás nélküli torkaszakadtából való üvöltözést (szerencsére a későbbi részekben ebből jócskán visszavett, valószínűleg kapott erre vonatkozóan hasonló visszajelzéseket).
Na és persze a Mesike szakadatlan ostoba vihogása is elég idegesítő.