A szamuráj (1967) 73% 43★

Nem okvetlen tesz jót ennek a filmnek, hogy úgy külsőségei, mint Delon filmes karrierjének közismertebb 60-70 százaléka bűnügyi mozivá avanzsálja őt, miközben annyi köze van a klasszikus értelemben vett krimihez, gengszterfilmhez, mint Tarkovszkij Sztalkerének a sci-fihez*. A keretek természetesen szigorúak, és A szamuráj elfunkcionál neo noir bűnügyi drámaként, de ami a vásznon zajlik, az elsősorban is mozgóképfestés, illetve szerelmes hódolat a főhős előtt. A főhős pedig minden létező értelemben Alain Delon.

Melville a szerepet és az egész mozit rá írta. Ennek értelmezésekor nem szabad leragadnunk a XXI. századi szemmel egyre nehezebben értelmezhető, sőt, abszolút elkoptatott „Delon csodálatos színész” közhelynél, mélyebbre kell mennünk. Ahogy a filmet nyitó Busidó-idézet sejteti, a mozi elsősorban is a magányról, azon túl a magány által sarokba szorított ember külvilággal folytatott harcáról szól. Jef Costello vesszőfutása rossz- és jóakarói, illetve a rendőrség elől megtestesíti egyrészt a modern embert, akit az izoláció annak ellenére tesz képtelenné a kapcsolatteremtésre és a saját belső világából való kilépésre, hogy fizikai értelemben nincs elvágva a társadalomtól, másrészt a Delon által megjelenített újfajta, James Deanig és Marlon Brandóig visszavezethető színész- és férfiideált. Tökéletes, monolitszerű szótlanságában is mélyen kifejező (a színészideál), illetve tökéletességében magányra kárhoztatott, akár az állatok királya a dzsungelben, vagy mint a szabályok által megkötött sorsú szamuráj (a férfiideál) – vagy egyenesen mint Nietzsche új embere? Elmehetünk ezen a vonalon a végtelenségig is…
A lényeg azonban már picivel a felszín alá nézve is nyilvánvaló, Delon a tökéletes színész egy olyan szerepben, ahol semmiféle jól érthető emberi gesztussal nem lehet kommunikálni a közönséggel. Kevés a szövege, szándékoltan kevéssé vagy egyáltalán nem szabad kifejeznie érzéseit, gondolatait, mégis egymagának kell elvinnie a filmet a hátán. Erre részben a körülmények is kárhoztatják őt, hisz Nathalie Delon szép és a férjéhez (hamarosan ex-férjéhez) fogható jelenléttel bír a vásznon, de bőven nem ér annak nyomába sem. Cathy Rosier nagyjából ugyanez az eset, Périer karaktere pedig visszatérő típusfigura a korabeli, sőt, majdhogynem a XX. századi francia filmtörténelemből. Az egész mozi Delonon áll vagy bukik, és mivel az elmúlt évtizedekben vastagon felnőtt több generáció, akiket vagy nem érint már meg az ő kamera előtti jelenléte, vagy rosszabb esetben egyenesen nevetségesnek is tartja a stílusát, a hatás elillan. Mint krimi, A szamuráj tele van logikai buktatókkal, következetlenségekkel, a filmet a maga tárgyilagosságában elemző néző gyorsan felbosszantja magát és szándékoltan szét akarja cincálni a végponthoz érve. Eközben elvész az esszencia: a gondolat, hogy Delon itteni alakítása nélkül megannyi csendes és visszahúzódó férfi hőskarakter nem jön létre – így például Ryan Gosling egyre komolyabb színészi munkái, amik ugye a Drive-ból, gyakorlatilag egy Szamuráj-remake-ből szökkentek szárba.

Az egyik legtökéletesebb Alain Delon film, ami a lehető legoptimálisabban aknázza ki a színészben rejlő lehetőségeket. Hátránya azonban, hogy tényleg szinte másról sem szól, mint a hősről és a színészről, akiket az idő múlásával egyre nehezebb volt szétválasztani. Nálam a megnézése mindig kicsit szertartásszerű esemény, de mindig emlékeztet arra, mennyiféleképpen lehet a filmművészet nagyszerű.

*Nem véletlenül hivatkoztam Tarkovszkijt, nem tudja ugyanis kiütni az ember szemét, mennyire őt előlegezi meg A szamuráj nyitójelenete a kihalt szobával.

Régóta vártam, hogy végre megnézhessem ezt a klasszikust. Elég nagy csalódás volt.
Az alap koncepció az volt, hogy van egy hidegvérű, profi bérgyilkos, aki a munka elvégzése után bajba kerül, de továbbra is hidegvérű és profi marad. A képi világot jól meg is alkották a filmesek, viszont a nagy coolság mögé nem sikerült egy rendes történetet rittyenteni. A nagy hidegvérűségnek meg az lett a következménye, hogy Delon merev arccal, egy izomrándulás nélkül játssza végig a filmet, mint Schwarzi fénykorában.
Persze a leginkább a történet sutaságaival van a problémám, mert a profi bérgyilkosunk nagyon is amatőr módon viselkedik, és hogy nem bukik le, az csak a Clouseau felügyelőt megszégyenítő rendőröknek köszönhető. Hogy mikre is gondolok, azt csak spoiler rejtés alatt.
spoiler
Lehet, hogy ’67-ben el lehetett kápráztatni mindenkit Delonnal, de mára már ez a film is erősen megkopott.

Aki igazi krimire, esetleg akcióra számít, az ebben a filmben szerintem csalódni fog. Volt benne némi következetlenség és végére kicsit elvesztettem a fonalat. Mindezek ellenére nekem tetszett.

A végét nagyon eltalálták és a hangulata is megvolt de mintha hiányt éreztem volna valahol.