A harag 2. (2003) 74% 13★

Nagyon jó kis horrorfilm.

Ami tetszett:
– a hangulata, a tempója (egy percig sem unalmas)
– a történet a terhességgel egészen morbid, de nagyon ötletes
– az időbeli ugrálás
– az akasztott emberes fejezet nagyon kreatív

Ami nem tetszett:
– Vannak benne erősen ZS jelenetek. Ezeknek többnyire az erőltetett, de gagyin sikerült cgi az oka.
– néhány nő úgy visítozott és csipogott, hogy alig vártam, hogy a szellem elhallgattassa őket

Jaj, de jó volt ez is! (Ne hallgassatok a leírásra, az a The Curse 2, vagyis a sorozat 2. részének a tartalma). Mivel én értékelem először, egyelőre 100%, ami nyilván drasztikusan csökkenni fog idővel, de nem baj, legyen most egy picit az élbolyban.
Szeretem Takashi Shimizut. Mármint plátóilag. Annyira izgalmassá teszi a rendezés a filmeket… Mivel a kamera az esetek döntő többségében nem a rémségre fókuszál, hanem a jelenetben szereplő emberre / emberekre, akik nincsenek tudatában, hogy valami nem stimmel, szinte minden képkockát át kell vizsgálni, hogy vajon melyik sarokban, a háttérben vagy az előtérben fog mindjárt megjelenni Valami. És mivel nem a Valamire fókuszál a kamera, a néző sem. A háttérben vagy az előtérben elmosódott foltok látszódnak, árnyékok a sarkokban, vagy a gyors vágás miatt csak villanásnyi időre tűnik fel valami, mondjuk az ablakban tükröződve, miközben a szereplő éppen becsukja, oda sem figyelve. A szereplő nem veszi észre, a néző is csak akkor, ha figyel. Olyan ez, mintha hosszú mozgó képrejtvényt kaptam volna ajándékba a rendezőtől, ahol meg kell keresnem az oda nem illő dolgokat. Imádom!
Persze, mikor a szereplő végre ráébred, hogy gond van, és ő is keresni kezdi az oda nem illőt, vagyis a Valamire kezd fókuszálni a kamerával együtt, onnantól kezdve már mindegy neki. Mert mihelyt átsiklik a fókusz és a periféria válik a központtá és fordítva, már nincs értelme rejtőzködni, és a Valami előjön. Eltünteti a szereplőt, aztán mint aki jól végezte dolgát, visszamászik a perifériára, és helyreáll a fókusz. Ezt a kibillenést egyébként többféleképpen is jelzi a rendező: teljesen megváltozik ilyenkor a környezet és az atmoszféra, pl. más megvilágítást kap a jelenet, és valamilyen sötét árnyalatú szűrőt használnak. Már az előző részben is volt ilyen, de itt valamiért feltűnőbb, talán mert többször előjön.
Itt is van játék a kronológiával és ezért ami az elején nem volt világos (vagyis hogy miként kapcsolódik a főszereplő az egészhez), később, a film kétharmadánál válik azzá. Félig-meddig marad az epizodikusság, de ez itt már inkább csak jelzés értékű; most egy főszereplőt kísérünk végig.
(Kicsit sajnálom, hogy itt kevesebb macska volt, volt viszont paróka. Van néhány olyan horrorfilmes kellék, amitől a hideg ráz, a paróka az egyik ilyen. Nem tudom miért, de a parókákat nagyon utálom. spoiler).

Végre egy épkézláb történet, aminek a megvalósítása is jól sikerült. Az is tetszett, hogy a fejezetek nem sorban jönnek, hanem ugrálunk az időben.
Néhány jelenet iszonyatosan elborult spoiler, és a vége…ööö…igen.